Vélemény és vita
Erdogan és Trump vitája
Erdogan elnök végre emberére akadt, és az atlanti sajtó ezúttal Trump pártjára kelt
Mivel a török hatóságok többszöri kérés után sem engedik szabadon a 23 hónapja, koholt vádak miatt bebörtönzött amerikai lelkipásztort, augusztus elsején Trump a gazdasági szankció eszközéhez nyúlt. Az amerikai pénzügyminisztérium előbb a közvetlen döntéshozókat, a török belügyminisztert és az igazságügy-minisztert büntette a vádlott – paródiába fúló – bírói meghallgatása után. A fogva tartott Andrew Brunson egyébként nős, három gyerek apja, és immár két évtizede viseli diszkréten gondját Izmir kis protestáns közösségének.
Második lépésben, augusztus tizedikén már duplájára növelték a Törökországból érkező acél és alumínium vámját. E büntetés – az első ilyen intézkedés egy NATO-tagállam ellen – azonnal hatott. A befektetők aggódni méltóztattak, a török líra zuhanásba kezdett. Egy nap alatt több mint húsz százalékot esett a tőzsdén.
Erdogan azzal vádolta az Egyesült Államokat, hogy hátba szúrta Törökországot, „és egy pap sorsát a stratégiai szövetség elé helyezi”. A hidegháború örökségeként Ankara 1952 óta tagja a NATO-nak, de egyre távolabb kerül a katonai szövetség „demokratikus ideáljától.” (Közben hol ide, hol oda áll.) Az atlanti sajtóban gyakran szultánnak titulált török stratéga zsarolni kényszerült. Ország-világ előtt verte dobra, hogy más partnerek után néz, hiszen a térségben többen is árulják a petrezselymet. Mindenekelőtt Putyin jött számításba. Oroszország adott, de Erdogannak is alább kell adnia. A partnerségért cserébe le kell nyelnie a békát: bele kell nyugodnia, hogy Bassár el-Aszad elmozdíthatatlan a helyéről. Pedig 2012 óta minden követ megmozdított, hogy a szír elnök távozzon a hatalomból. Ha élve nem, akkor holtan. Még azt is eltűrte, hogy a déli török területek az Al-Káida és az Iszlám Állam fegyvereseinek gyülekezőhelyei legyenek, s innen indítsanak támadást a szír kézen levő Aleppo ellen. Csak 2016-ban fordult kelletlenül ellenük, amikor a dzsihadisták egyre növekvő elvárásaik után segítő kezébe haraptak – halálos robbantásokat szervezve a török területeken. Erdogan az autonómiáért küzdő kurd PKK-t tekinti legfőbb ellenségének, amellyel 2013-ban fegy-verszünetet kötött ugyan, de azt két év múlva egyoldalúan felmondta.
Recep Tayyip Erdogan és Vlagyimir Putyin elnökök szobrainak hasonló a talapzatuk.
Mindketten a „demokratúrát” kedvelik, de legalább nyíltan teszik, a kalapból nyuszit varázsló atlanti zsonglőrködés nélkül. Mindketten népszavazással szerezték mandátumukat, és a törvénykező hatalom meghajol alattuk, a végrehajtó hatalom előtt. A negyedik hatalmi ágazat, a média nem zavarhat köreikben sok vizet, de nem is segít a hatalomba váratlan jelöltet a jogásztársadalom bizonyos szegmense és a pénznábobok segítségével, mint ahogy az a francia elnökválasztáson történt az esélyes és rátermettebb François Fillon rovására. Az évezred elején mindkét politikus több-kevesebb őszinteséggel, de közeledett az atlanti világ felé, amely elütötte kinyújtott kezüket, sőt a nyugati média megvetésének tárgyai lettek. Mindketten szeretnék távol tartani az Egyesült Államokat a Közel-Kelettől. Renaud Girard újságíró, a térség kitűnő ismerője szerint azonban két súlyos probléma ver éket közéjük. Oroszország jó viszonyt ápol a zsidó állammal, az orosz politika csodálja a cionizmus eredményeit, míg az újtörök „szultán” egyre-másra fogást keres rajta, hogy a szunnita muzulmánok védelmező atyja szerepkörben tetszelegjen.
A másik törésvonal vallási jellegű. Putyin a vallásszabadság híve, és elmegy odáig, hogy Moszkvában reprezentatív mecsetet építtessen. Erdogan a Muzulmán Testvérekre támaszkodva teljhatalma középpontjába állította az iszlámot a szekularizmus rovására egy olyan országban, amelynek alapítója, Mustafa Kemal Atatürk nem engedte a vallást a politika közelébe. Európa feledi, de az orosz politika nem, hogy az első világháború előtt Konstantinápoly lakosságának több mint a fele keresztény volt, de ma arányuk – nem véletlenül – alig több mint egy százalék. Azon a földön, ahol az első keresztény hittérítők működtek. Az oroszoknak nem közömbös, hogy keresztényeket zaklatnak Szent Pál földjén. Amit jelen esetben is tesz a török belpolitika.
Mert mi is Brunson lelkipásztor bűne, ha nem az, hogy csendben tanúskodni mer keresztény hitéről? Hite és származása miatt jó sakkfigurának tűnt Erdogan politikai sakkjátszmájában. Először is azzal vádolták, hogy Fethullah Gülen embere. A Pennsylvaniában tartózkodó muszlim vallástudós az egyik legnagyobb kritikusa az államfőnek, és még mindig nagy a befolyása a török belpolitikára. Hajdani barátját, majd riválisát azzal vádolja, hogy az ellene elkövetett 2016. júliusi sikertelen puccskísérlet kitervelője. Az oda menekült Gülent az amerikai igazságszolgáltatás nem adja ki, mivel nem kapott meggyőző bűnügyi dossziét a török hatóságoktól. A török elnök cserét szeretne: Brunsont Gülenért.
A török nyomozóhatóságok, az ügyészség közben más vádakat is ráakasztott a lelkipásztorra: összeszűrte a levet a kurd PKK párttal, majd hogy amerikai kém. Legvégül, hogy hittérítő tevékenységével olyan összeesküvés részese, amely megosztaná a török nemzetet.
Trump nem csereberél, de a lelkész szabadlábra helyezését is nyomatékosan követeli, további szankciókat helyezve kilátásba. Erdogan ezért sürgősen új partnerek után nézett. Augusztus második hetében Putyin elnökkel beszélt telefonon, és többek közt megegyeztek abban, hogy feloldják a vízumot a török befektetők előtt. Delphine Minui, a Le Figaro isztambuli tudósítója szerint a katari emír 15 milliárdos csekkel ígért célzott befektetéseket Törökországban, amelynek pénze az év eleje óta negyven százalékot vesztett értékéből.
És ami minket különösen érdekelhet: a török elnök kettőzött figyelemmel és előzékenységgel fordul az Európai Unió felé, amellyel megromlottak a kapcsolatai az elmúlt két évben.
Augusztus 14-én szabadon engedtek két görög katonát, akiket még márciusban fogtak el a görög–török határon. Aztán az Amnesty International képviselője hagyhatta el a fogdát több mint egy év után. Végül francia partnerét hívta telefonon a török elnök. S mivel Erdogan a hazai nagyvállalkozók és befektetők nyomása alá került, a Tusiad, azaz a török nagyvállalkozókat tömörítő munkáltatói szervezet közleményt bocsátott ki, miszerint „javítani kell a kapcsolatainkat az Európai Unióval, amely fő gazdasági partnerünk.”
Második lépésben, augusztus tizedikén már duplájára növelték a Törökországból érkező acél és alumínium vámját. E büntetés – az első ilyen intézkedés egy NATO-tagállam ellen – azonnal hatott. A befektetők aggódni méltóztattak, a török líra zuhanásba kezdett. Egy nap alatt több mint húsz százalékot esett a tőzsdén.
Erdogan azzal vádolta az Egyesült Államokat, hogy hátba szúrta Törökországot, „és egy pap sorsát a stratégiai szövetség elé helyezi”. A hidegháború örökségeként Ankara 1952 óta tagja a NATO-nak, de egyre távolabb kerül a katonai szövetség „demokratikus ideáljától.” (Közben hol ide, hol oda áll.) Az atlanti sajtóban gyakran szultánnak titulált török stratéga zsarolni kényszerült. Ország-világ előtt verte dobra, hogy más partnerek után néz, hiszen a térségben többen is árulják a petrezselymet. Mindenekelőtt Putyin jött számításba. Oroszország adott, de Erdogannak is alább kell adnia. A partnerségért cserébe le kell nyelnie a békát: bele kell nyugodnia, hogy Bassár el-Aszad elmozdíthatatlan a helyéről. Pedig 2012 óta minden követ megmozdított, hogy a szír elnök távozzon a hatalomból. Ha élve nem, akkor holtan. Még azt is eltűrte, hogy a déli török területek az Al-Káida és az Iszlám Állam fegyvereseinek gyülekezőhelyei legyenek, s innen indítsanak támadást a szír kézen levő Aleppo ellen. Csak 2016-ban fordult kelletlenül ellenük, amikor a dzsihadisták egyre növekvő elvárásaik után segítő kezébe haraptak – halálos robbantásokat szervezve a török területeken. Erdogan az autonómiáért küzdő kurd PKK-t tekinti legfőbb ellenségének, amellyel 2013-ban fegy-verszünetet kötött ugyan, de azt két év múlva egyoldalúan felmondta.
Recep Tayyip Erdogan és Vlagyimir Putyin elnökök szobrainak hasonló a talapzatuk.
Mindketten a „demokratúrát” kedvelik, de legalább nyíltan teszik, a kalapból nyuszit varázsló atlanti zsonglőrködés nélkül. Mindketten népszavazással szerezték mandátumukat, és a törvénykező hatalom meghajol alattuk, a végrehajtó hatalom előtt. A negyedik hatalmi ágazat, a média nem zavarhat köreikben sok vizet, de nem is segít a hatalomba váratlan jelöltet a jogásztársadalom bizonyos szegmense és a pénznábobok segítségével, mint ahogy az a francia elnökválasztáson történt az esélyes és rátermettebb François Fillon rovására. Az évezred elején mindkét politikus több-kevesebb őszinteséggel, de közeledett az atlanti világ felé, amely elütötte kinyújtott kezüket, sőt a nyugati média megvetésének tárgyai lettek. Mindketten szeretnék távol tartani az Egyesült Államokat a Közel-Kelettől. Renaud Girard újságíró, a térség kitűnő ismerője szerint azonban két súlyos probléma ver éket közéjük. Oroszország jó viszonyt ápol a zsidó állammal, az orosz politika csodálja a cionizmus eredményeit, míg az újtörök „szultán” egyre-másra fogást keres rajta, hogy a szunnita muzulmánok védelmező atyja szerepkörben tetszelegjen.
A másik törésvonal vallási jellegű. Putyin a vallásszabadság híve, és elmegy odáig, hogy Moszkvában reprezentatív mecsetet építtessen. Erdogan a Muzulmán Testvérekre támaszkodva teljhatalma középpontjába állította az iszlámot a szekularizmus rovására egy olyan országban, amelynek alapítója, Mustafa Kemal Atatürk nem engedte a vallást a politika közelébe. Európa feledi, de az orosz politika nem, hogy az első világháború előtt Konstantinápoly lakosságának több mint a fele keresztény volt, de ma arányuk – nem véletlenül – alig több mint egy százalék. Azon a földön, ahol az első keresztény hittérítők működtek. Az oroszoknak nem közömbös, hogy keresztényeket zaklatnak Szent Pál földjén. Amit jelen esetben is tesz a török belpolitika.
Mert mi is Brunson lelkipásztor bűne, ha nem az, hogy csendben tanúskodni mer keresztény hitéről? Hite és származása miatt jó sakkfigurának tűnt Erdogan politikai sakkjátszmájában. Először is azzal vádolták, hogy Fethullah Gülen embere. A Pennsylvaniában tartózkodó muszlim vallástudós az egyik legnagyobb kritikusa az államfőnek, és még mindig nagy a befolyása a török belpolitikára. Hajdani barátját, majd riválisát azzal vádolja, hogy az ellene elkövetett 2016. júliusi sikertelen puccskísérlet kitervelője. Az oda menekült Gülent az amerikai igazságszolgáltatás nem adja ki, mivel nem kapott meggyőző bűnügyi dossziét a török hatóságoktól. A török elnök cserét szeretne: Brunsont Gülenért.
A török nyomozóhatóságok, az ügyészség közben más vádakat is ráakasztott a lelkipásztorra: összeszűrte a levet a kurd PKK párttal, majd hogy amerikai kém. Legvégül, hogy hittérítő tevékenységével olyan összeesküvés részese, amely megosztaná a török nemzetet.
Trump nem csereberél, de a lelkész szabadlábra helyezését is nyomatékosan követeli, további szankciókat helyezve kilátásba. Erdogan ezért sürgősen új partnerek után nézett. Augusztus második hetében Putyin elnökkel beszélt telefonon, és többek közt megegyeztek abban, hogy feloldják a vízumot a török befektetők előtt. Delphine Minui, a Le Figaro isztambuli tudósítója szerint a katari emír 15 milliárdos csekkel ígért célzott befektetéseket Törökországban, amelynek pénze az év eleje óta negyven százalékot vesztett értékéből.
És ami minket különösen érdekelhet: a török elnök kettőzött figyelemmel és előzékenységgel fordul az Európai Unió felé, amellyel megromlottak a kapcsolatai az elmúlt két évben.
Augusztus 14-én szabadon engedtek két görög katonát, akiket még márciusban fogtak el a görög–török határon. Aztán az Amnesty International képviselője hagyhatta el a fogdát több mint egy év után. Végül francia partnerét hívta telefonon a török elnök. S mivel Erdogan a hazai nagyvállalkozók és befektetők nyomása alá került, a Tusiad, azaz a török nagyvállalkozókat tömörítő munkáltatói szervezet közleményt bocsátott ki, miszerint „javítani kell a kapcsolatainkat az Európai Unióval, amely fő gazdasági partnerünk.”