A konkrétum azért hiányzik az írásból, mert a buktatást „pompás” magyar szokás szerint senki nem vállalja magára, annak ellenére sem, hogy a piszkos ügy közismert, a buszsofőr épp úgy ismeri, mint az egyetemet végzett polgármester, iskolaigazgató, sőt, maga a helység népe. S mivel ebből a durván kétezer fős közegből egy legény vagy leány sincs, aki a bíróságra is hajlandó lenne elkísérni, egy sajtóper esetén tanúskodni, így kötött kézzel kell közreadnom a részleteket. Különösen fáj, hogy szó szerint nulla a remény arra, hogy valaki fölborítja a bilit – ha csak a tulajdonosként fungáló pesti bank igazgatóságában valaki nem unja meg a főerdész úr ügyeit. Legyen az írás mottója tehát e masszív igazság: a bizonyíték a bűnt csak hitelessé teszi, ám annak hiánya nem azt jelzi, hogy az eset maga nem történt meg, netán kitaláció. Megérne persze egy külön misét az is, miként jutott el egy döntő részt svábok lakta falu népe az erkölcsi züllés (értsd: hallgatás) e mélységébe. Az pedig külön „megkapó”, hogy mindez csak a szürkésen-mocskosan habos felszín. Mi mehet ott némelyik családban, mi munkálhat a lelkek mélyén?
Van tehát a kedves hegyem, amely az X erdészet uralma alá tartozik. Ott néhány esztendeje új igazgatót neveztek ki, egy – ahogy fogalmazzak – tőrőlmetszett krakéler, nagyképű alakot. Többször dühöngtem már, de képtelenség elégszer megemlíteni, hogy nála a köszönés inkább csak morgás. „Nálunk” teljesen természetes, hogy a suttyók által elhajigált szemetet nem a cég dolgozói gyűjtik össze, hanem az undormányt nézni már képtelen emberek, és a sürgősen kivágott egészséges fák rönkjei pedig hosszú esztendőkig parkolnak az utak szélén – ahelyett, hogy addig is lábon állva szolgálnák a környezet egészségét. Remélem, nem csak én gondolom, hogy közben „avulás” címén a leltárból is eltűnnek a köbméterek…
Mifelénk ugyancsak mindennapos jelenség, hogy az igazgató úr a saját, az ország másik végén fekvő telkén izzasztja beosztottjait. Szó sincs rabszolgaságról – a férfiak és nők önként dalolva kelnek útra, és kapálgatnak, metszik a szőlőt, a gyümölcsöst. Nem kötelező ez, dehogyis az – csak aki véletlenségből épp nem ér rá a szüret idején, az esetleg jövőre az utcára kerül. Az okot indokolni mélyebben céltalan, lévén az érintett úgysem szalad a bíróságra. S kár lenne feledni: nincs pótolhatatlan ember, hiszen az utcán sor áll minden egyes állásért.
Igaz, ami igaz, a régi vezér is megérte a pénzét, de abba legalább szorult nem kevés betyárbecsület. Amit mondott, hittel megtartotta – akkor is, ha utólag már másként gondolta. Továbbá képes volt például köszönni, rakatott ki szemeteseket a bükkök, tölgyek tövébe, azokat rendszeresen ürítette, s a beosztottjait sem dolgoztatta a saját telkén. Hiába no, ő még a régi gárda tagja volt.