Érdek, érték

Talán így lehet leginkább jellemezni a kialakult közállapotokat a vasárnapi boltzár eltörlése következtében – szocialista szakzsargonnal élve – ismét szabad Magyarországon. Különösen azok érvelését, akik – tisztán demokráciafelfogásukból fakadóan –, bármi történjen is, mindig az aktuális kormányzati állásponttal szemben határozzák meg a véleményüket.

Idézzük fel: amikor tavaly év elején kiderült, a kormány támogatja a szabad vasárnap hazánkban KDNP-s, nemzetközileg inkább balos, illetve szakszervezeti felvetését, a munkásérdekek védelmében tisztességben megőszült vezetők, tisztelet a kevés kivételnek, szinte egy emberként mondtak nemet a márciusban hatályosuló intézkedésre. Sőt afféle hungarikum volt, hogy a munkavállalói oldalt képviselő Dávid Ferenc és a vele hivatásrendileg szemben álló, azóta egyébként a színről dicstelenül távozni kényszerülő szakszervezeti vezér, Gaskó István egymást túllicitálva szidalmazta a kormányzati lépést. Az ok: tízezreket, sőt százezreket fognak elbocsátani – igaz, a gaskói érvelés része volt még az is, hogy a bevezetést követő első vasárnap az otthoni barkácsoláshoz hirtelen szüksége lett volna néhány szegre, ám ezek beszerzésével – minő tragédia! – meg kellett várnia a hétfőt.

Az elmúlt esztendő fejleményeit már ismerjük, a statisztikák azt mutatják, a részben a szakszervezeti „érdekvédelem” és az ellenzéki össztűz révén már előre megutáltatott változás hatására nem következtek be a beharangozott kirúgások. Sőt továbbra is munkaerőhiány van a kiskereskedelmi ágazatban. Ennek dacára az elmúlt hónapokban, bár tüntetések azért nem voltak, az emberek jó részének nem sikerült elfogadnia, megszoknia, hogy a hetedik napon zárva tartanak az üzletek. De a korábban aggódó, a vasárnapi munkavégzésért oly nagy hévvel síkra szálló szakszervezeti képviselők legalább halkan beismerhették volna, hogy tévedtek. Nem kicsit, nagyon. Nyilván lehet cizellálni a kérdést, hogy a hétköznapi nyitva tartást egyes cégek kicsit „megtolták”, ami nem feltétlenül jó a dolgozóknak, de ahelyett, hogy ez ellen nagy hangon tiltakoztak volna, jórészt a passzív érdekvédelem bátor álláspontjára helyezkedtek.

Most viszont, mintha varázsütésre megvilágosodtak volna, egyes ellenzéki sajtóorgánumok, a szakszervezetek pedig a boltzárat visszavonó döntés kapcsán támadják a kormányt, mondván, a jelen helyzetben nem oldható meg a vasárnapi nyitva tartás, kevés a pótlék, meg amúgy is, milyen dolog már, hogy változtatnak a rendszeren. Azonnal tüntetést is szerveztek, melyen Sáling József, a Kereskedelmi Alkalmazottak Szakszervezetének elnöke személyében rátermett főszónok is akadt.

Ha már itt tartunk, érdemes felidézni, hogy e derék munkásügyi szócső alig több mint egy éve még Harrach Péter KDNP-s frakcióvezető mellett állt, amikor a kisebbik kormánypárt politikusa sajtótájékoztatóján bejelentést tett a boltzárral kapcsolatban. Nevezetesen, hogy be fogják vezetni. Az elnök akkor egyenesen azt mondta, a vasárnapot pihenőnappá kell tenni, egyúttal cáfolta, hogy a lépés elbocsátásokat eredményezne, ez csupán ijesztgetés. Aztán Sáling úr alig néhány hét múlva már az ATV stúdiójában bizonygatta, megkérdezték az embereket, meg amúgy is változott némileg a javaslat, úgyhogy a maguk részéről maximálisan ellenzik az erről szóló törvényt. Eközben ugyanis a kormány keményen megadóztatta a multikat, márpedig azt mégsem kéne, ez így együtt biztos kirúgásokhoz vezet majd – vett fordulatot az azóta megcáfolt érvelés.

És most Sáling József, nem mellesleg korábbi MSZP-s képviselő, azóta egyenes vonalon mozgó szakszervezeti vezető, a kormányzaton kéri számon, hogy – úgymond – hallgatott a nép szavára, és visszaállította a korábbi szabályozást. Az egyszeri honpolgárban felvetődik a kérdés: hol voltak, elnök úr, az elmúlt egy évben, amikor védeni kellett volna az intézkedést? Ja, hogy éppen támadták, tiszta sor!

Azon, hogy a Gyurcsány-párti és a szocialista politikusok most vasárnap önfeledten fotózták magukat az üres, ám nyitva tartó üzletekben, kvázi saját magukat ünnepelve, nincs mit csodálkozni. Legyinthetünk, hiszen a dolgozók iránti mély szolidaritásuk hatása hosszú idő óta kristálytisztán megmutatkozik a közvélemény-kutatások számai­ban. Az érdekvédelemért fizetett szakszervezeti potentátok azonban – ismétlem: tisztelet a kivételnek – e téma kapcsán talán erősíthettek volna az elmúlt évtizedekben megtépázott hitelességükön. Ez, úgy tűnik, nem jött össze.