Emlékműharc

A célba vett alkotás a német megszállás áldozatainak kíván emléket állítani. Az összesnek. A tüntetések felbujtóinak viszont minden más az eszükbe jut. Nem tetszik nekik a megszállás elkövetőjét szimbolizáló birodalmi sas sem, mert az a Német Birodalom jelképe. Szerintük viszont nem a Német Birodalom a bűnös, hanem a német nácik. Pedig ha ez a képtelenség így is lett volna, akkor is a Német Birodalom államgépezetét terhelte volna a felelősség, mert a megszállást nem akadályozta meg.

A Német Birodalmat felmentenék, de magyar részről mindent a bűnös nemzet és a kormányzó nyakába varrnának. Haragjukat az ő közeli mellszobra sem kerülhette el. Szerintük nincs a magyar kormányzó hatalomnak semmiféle mentsége, ahogy ezt az emlékmű koncepciója sugallja. Ez tehát a történelemhamisítás. Látva az ádáz indulatokat már-már úgy érezzük, hogy a fasizmus, nácizmus magyar találmány: „hungarikum”. Ezt pedig a helyére kellene már tenni.

Mint a többi szélsőséges és erőszakkal terjedő eszmének, természetesen nálunk is voltak túlbuzgó vagy gyáva követői. De olyanok is voltak, akik életüket kockáztatva mentették a zsidókat. Azokat, akik a környező országokból hozzánk menekülve 1944 márciusáig a milliós lélekszámot is kitették. Mert Magyarország 1937-re virágzó és vonzó ország lett, és az ezt követő vészkorszakban végsőkig „egyensúlyozott” a hitleri követelések és minden Magyarországon élő zsidó, továbbá minden – Trianon során – külföldre szakított honfitársunk érdekében. Erre épült a kormányzó politikája. Horthy Miklós jó viszonyt ápolt a zsidósággal, és szövetségesének tekintette. Példa erre Krausz Simon Életem című emlékirata. De arról, hogy miképpen válhatott a Magyar Királyság a hitleri szorongatottság ellenére egymillió zsidó számára menedékké, hitelesen számol be John Flournoy Montgomery, aki 1933–1941 között az Egyesült Államok budapesti nagykövete volt. Nincs alap, hogy vitassuk megállapításait. Emlékirata, Magyarország, a vonakodó csatlós címmel, magyarul is megjelent.

A mai magyar kormány nem vitatja azt az erkölcsi felelősséget és bűnt, amelyet a megszállás kényszere alatt parancsra, megtévesztve, felbujtva vagy akár csak félelemből magyarok magyarok ellen elkövettek. Erkölcsileg elítéli az „zsidó törvényeket” is. Hazánk köztársasági elnöke ebben az értelemben fejezte ki fájdalmát a közelmúltban minden áldozattal kapcsolatban.

Montgomery azonban segít megérteni a vészkorszakban egyensúlyozó magyar politikát. Azt írja: „A magyar zsidók mellett, akiknek száma akkor csaknem egymillió volt, hatvan-hetvenezer zsidó menekült érkezett külországokból Magyarországra, és élt ott biztonságban, amíg Hitler hadseregei meg nem szállták az országot, és el nem rendelték a zsidók módszeres kiirtását.” Később így folytatja: „Magyarországon a zsidók biztonsága nagymértékben annak volt köszönhető, hogy milyen törvényeket hoztak a korlátozásukra. Ezek a törvények ugyanis azt a látszatot keltették, hogy Magyarország eleget tesz a zsarnok követeléseinek, de valójában éppen ezeknek a törvényeknek a segítségével tudott fennmaradni mint menedéket nyújtó oázis. Ha megtagadta volna, hogy bármilyen törvényeket is hozzon a zsidók ellen, a zsidók tényleges biztonságának időszaka kétségtelenül sokkal gyorsabban véget ért volna, mint a valóságban.” Másutt ezt írta Montgomery: „Magyarország mindig időhúzásra játszott. Azt tette, amit viharban a fa tesz - meghajlik, hogy töretlenül túléljen.”

Sokatmondó az is, ahogyan Göbbels vélekedett naplóbejegyzésében Horthy fiáról, akit a hetvenhárom éves kormányzó helyetteséül választottak: „A fiatal Horthy cégéres zsidóbarát, és nem akar szorosabb kapcsolatot a tengelyhatalmakkal. Soha nem tápláltunk illúziókat Magyarországgal szemben, s így most csalódnunk sem kell.”

Mindezek ellenére Lendvay Ildikó elgondolkodtató elmélettel állt elő, amely abszolutizálja a magyar állam bűnösségét. Szerinte az országalma a Magyarországot megszemélyesítő Gábriel arkangyal kezében az abszolutizált állami hatalom jelképe, és így a szoborkoncepció „a magyar államot akarja bűntelennek feltüntetni… Nincs az a jobboldali vagy baloldali történész, aki szerint megegyezik az igazsággal.” Szerinte az országalma becsempészésével az emlékmű azt sugallja, hogy az állam – a megszálló markában - nem tehetett semmit az áldozatokért.

Az a különös, hogy a Lendvay által sugallt elmélet nem is áll messze az igazságtól. Merthogy a diktátorok az országok megszállását nem a lakosság aprólékos felszámolásával szokták kezdeni, hanem éppen azzal, hogy az állam képviselőit félreállítják, kiragadva a hatalmat az ország-lakosság megvédésére, szolgálatára felesküdöttek és akár még az angyal, Gábriel kezéből is.

A kormányzó hatalmának gúzsba kötése már azzal megkezdődött, hogy helyettesét, Horthy Istvánt egy máig nem tisztázott, halálos repülőbaleset érte. Miközben pedig a kormánypárt nagy része és a hadsereg is háborúpárti lett, a kormányzó és környezete 1943-ban mindent megtett azért, hogy a háborús kötelezettségeinket felszámolja. Hitler méltán tartott Horthytól, és ezért a megszállás napján meghívással csalta el őt és a vezérkar főnökét, valamint a külügyminisztert, akik aztán már a németek által megszállt várba érkeztek haza.

A kormányzó nem mondott le, sokan ezt is a szemére vetik. Nincs azonban válaszuk arra: mit segített volna a lemondás a magyarságon? A korlátozott hatalmú kormányzó intézkedéseinek sokféle értelmezése van. Helyénvaló azonban az a feltételezés, hogy Hitler bukásának közelségét érzékelve továbbra is „játszott az idővel” – miként arról Montgomery is írt. Kétségtelen, hogy ebben a helyzetében nem volt képes megakadályozni a megszállt országban kiteljesedő zsidóellenességet és azt, hogy voltak magyarok, akik a magyarok ellen fordultak. Mégis sikerült a hozzá hű Koszorús Ferenc ezredes páncélosait Budapestre rendelnie, és így megakadályozták a fővárosi zsidók deportálását. A megszállók haragja viszont kiteljesedett. Miklós fiát tőrbe csalták és elrabolták, a gyermekével zsarolt idős kormányzót pedig, minden hatalmától megfosztva, a „Führer védelme alá helyezték”.

A valóságban a német megszállók és magyar cinkosaik likvidálták a népet szolgáló, védelmét biztosító hatalom gyakorlóit. Így tették kiszolgáltatottá a magyar lakosságot, akik közül sokan együttműködtek, vagy árulók lettek. Miért baj, hogy védangyalunk, Gáb­riel arkangyal kezében ott a népet megtartó hatalom jelképe, amely áldozatává vált a német megszállásnak?

Gondolatainkat csak összekuszálná, ha mégis megpróbálnánk itt megérteni Lendvayt. De vajon hogyan álltak volna helyt az akkori helyzetben a mai tüntetők politikus idoljai? Vajon mit tudnak minderről a tojásdobálók, a kormányt fasisztázó rendbontók?

És egy másik gondolat: a Hősök terén ott áll a nagyszabású millenniumi emlékmű. Vezéreink és uralkodóink szobrai fölött pedig kiterjesztett szárnyakkal őrködik Gábriel arkangyal. Ő az, aki védelmez. Ez az emlékmű is heves politikai vitákat váltott ki, mert az arkangyal kezében az apostoli kettős kereszt mellett ott van a Szent Korona is. Ez pedig a királyi hatalom isteni eredetét volt hivatva szimbolizálni.

Álljon itt végül a méltatlan viták helyett egy legendából a következő: az 1000. esztendőben II. Szilveszter pápa álmot látott. Gábriel arkangyal arra figyelmeztette, hogy a mai Szent István-i koronát ne a lengyel királynak adja, hanem annak a követnek, aki reggel érkezik. Ő pedig Asztrik apát volt. A pápa megáldotta a koronát, és egy apostoli keresztet is küldött vele, valamint levelet, amelyben a magyarok királyát apostoli jogokkal ruházta fel. Legyünk tehát mél­tóak mindehhez, és nézzünk tisztelettel Gábriel arkangyal szobrára az új történelmi emlékhelyünkön. Szabad akarattal eldönthetjük: a magyarságot védelmező arkangyalt vagy a védelmében álló egykori Magyar Királyság szimbólumát látjuk-e benne?

Hova is züllöttek azok, akiket az arkangyal szobra tojásdobálásra és gyűlölködésre indít?