Emberi játszmák

Tanulságos hetek teltek el azóta, hogy Harvey Weinstein amerikai producer október ötödikén kipattant botránya nyomán megindult a szexuális erőszak- és zaklatásvádak özöne, s úgy látszik, egy darabig nem is fog apadni ez az áradat. Ha csak a vádak fele igaz, már az is mélységesen elkeserítő. Ráadásul éppen itt, az úgynevezett nyugati kultúra szívében, ahol ugye egyáltalán botrány lehet az ilyesmiből – ellentétben azokkal a régiókkal, amelyek lakói milliószámra igyekeznek a mienk felé, s akiknek előőrsei már számtalanszor bebizonyították, hogy az ismert problémák dacára még mindig jobb Európában vagy Amerikában nőnek lenni, mint Közép-Ázsiában vagy Afrikában.

Ugyanakkor nagyon is hasznos, hogy ennyi egykor zaklatott nő és egyre több férfi kiállt, hogy ennyien megfogalmazták álláspontjukat, s láthatóvá vált, mekkora is a baj. Ami viszont annál károsabb, hogy a dominóként dőlő bálványok nyomán szálló porban az értelmes párbeszéd híveinek hangját egyre jobban elnyomja a kibontakozó polgárháború zaja.

Ugyanis a nemkívánatos szexuális közeledés kérdése maguk alkotta frontvonalaik megújítására ingerelte azokat, akik a nemek közötti elvakult harcban hisznek, s abban, hogy a sajátjuknak csak akkor jó, ha a másik nem „a helyére kerül”. Egyik oldalról az avítt marxista lázálom feminista fundamentalistái követelik magukénak a világegyetem nőinek képviseletét, míg három és fél milliárd férfi nevében a minden nőt prostituált konyhaszökevénynek tituláló álkonzervatív szellemi szegénylegények furakszanak az első sorba. Akár egymás gondjaira is bízhatnánk őket, tökéletesen megérdemlik egymást – ugyanakkor mégsem hagyhatjuk, hogy ők legyenek a leghangosabbak, mert félő, hogy militáns uszításukkal véres arénává változtatják az emberi kapcsolatok színes játszóterét, és a primitív gyanakvás légkörébe vonnak be mindent. A megmérgezett férfiak vagy visszavonulnak minden kezdeményezéstől, s internetes hozzászólásokban osztják ki a gyűlölt a nőket – akik mind csak pénzért és pozícióért teszik szét a lábukat –, vagy újra felfedezik a férfias erőnek hitt erőszakosságot, a másik felet semmibe vevő „domináns” közeledést, s csatlakoznak uszítóikhoz. A megfertőzött nők a rájuk erőltetett permanens rettegésben vagy hamis mimózajogaik soha be nem lakott légüres terét kezdik védelmezni a férfiak vélt támadásaitól – akik tudvalevőleg mind állatok, és kizárólag szexet akarnak –, vagy fittyet hányva a józan észre, próbálnak figyelmet és elismerést aratni a testükkel, kiváltva a nem kívánt, ám borítékolható reakciókat. A kölcsönös eldurvulást pedig csak tovább szítják mindkét oldal sovinisztái, a sajátjaikat normálisnak, a másik nemet viszont deviánsnak beállítva.

A száraz jogszabályok nem tudják jól körülírni, mi is az a zaklatás, az pedig egyszerűen megengedhetetlen definíció, hogy „amit az áldozat annak érez”. Ugyanakkor itt muszáj megjegyeznem: igenis abban a nőismerőseim által is visszaigazolt álláspontban is van valami, hogy azt tartják zaklatásnak, amikor egy nekik nem tetsző egyén viselkedik úgy, ahogy azt egy nekik tetszőtől várnák el – mindezt egy olyan közegben, ahol épp olyan elvárt a férfitól a kezdeményezés és a „teperés”, hogy kiérdemelje a hölgy kegyeit, mint a nőtől, hogy minél nehezebben adja magát. Nem véletlen, hogy az ellenkező esetek nyomán – amikor egy vonzó férfi nem lép – viszont elönti a közbeszédet a sopánkodás a férfiak elférfiatlanodása fölött. Nyilván nem egyszerű a női oldalról sem ugyanez, elvégre egy dekoltázsra nem lehet ráírni, hogy az a nyári kánikulának szól, vagy a tisztelt uraknak sem a homlokra, hogy ismeretlenül kitől milyen hangvételű megjegyzést fogad szívesen – legalábbis én férfiként így látom a túloldalról.

Mégis azt gondolom, hogy a problémák és számos közös tragédiánk ellenére az a csodálatos, örök játék a lényeg, a szemek és szavak, gesztusok és érzelmek játszmája, a nemek közötti szüntelen, szelíd háború, ami az élet savát-borsát adja. Bűn lenne ezt átengedni az erőszakos és militáns sovinisztáknak: keressenek ők másik játszóteret maguknak, ez itt a mi grundunk.

Emellett a megfelelő empátiával – mind az efféle jelek kommunikálásában, mind a leolvasásában – mi is nagyságrendekkel kevesebben éreznénk magukat sértve a mindennapokban. Egy frappáns bók, egy intelligens hárítás, és mindenki boldogan távozik.

Mindennek kapcsán volna egy utópisztikus ötletem. Mutassuk meg, hogy mi vagyunk többen! Egymás ledorongolása helyett és a metoo szlogennel láthatóvá tett zaklatási ügyek sokasága mellett mutassuk meg azt is, mennyivel több kellemes élmény ér minket a mindennapokban e téren. Hogy ez a világ nem olyan, mint amilyennek a polgárháború hangadói láttatni szeretnék a saját, frusztrált valóságukból kiindulva. Ne hagyjuk magunkat!