Elvek és ideák lovasai

Ha minden uralkodó vagy kormányfő mindig okos lett volna, akkor nem lenne történelem – mondogatták a 19. század történetírói, amikor végre belenézhettek a titkos irattárakba. A mai Németországot tekintve elég belekukkantani a médiába, hogy lássuk az édesen mosolyogó politikusarcok mögött azt az ostobaságot, amelyet Otto von Bismarck, a németek első kancellárja annyira nem szeretett. A realitás felismerése nehéz dolog, különösen a politikában, hiszen mindenki fél a döntés előtt, hogy elveszti realitásérzékét és szándéka ellenére egy homlokegyenest ellenkező törekvésre üti rá a pecsétjét.

Bismarck a franciák ellenében úgy tudta egyesíteni Németországot, hogy ellenfele, III. Napóleon vesztette el a valóságérzékét, és ütötte rá oktalan támadásával pecsétjét a német egységre. Ma a porosz vasember kései utódját látva a kancellári székben megdöbbentő, hogy mennyire hiányoznak belőle azok a tulajdonságok, amelyeket egykor a politikával foglalkozó embertől elvárt. Bismarck ugyanis azok közé tartozott, akik nem szerették szavak mögé elrejteni a gondolataikat, kegyetlen igazságokat mondott ki, és „tisztes politikája” ellentétbe került a német polgár álomvilágával. Tudta, hogyan kell a régi beidegződésekkel szakítani, leszámolt Ausztriával és a nagynémet gondolattal, a katolikus és liberalizmusba hajló dél-németeket megfegyelmezte, és országa jövőjének biztosítékát a mindenkori orosz–német viszony alakulásában kereste.

Kétszáz éves születésnapjáról megemlékezve az idén sokan idézték gondolatait, többek közt azt, hogy a többség nem idealizmusból cselekszik, és hogy a politikához sem magas iskolai végzettség, sem jó szándék nem szükséges. Vagy: az elveken és ideákon lovagló elmék veszélyesek, az erőszak pedig a politika szerves része. Egy kicsit brutálisnak kell lenni – mondta vidám cinizmussal, amelyből kiérződött az eredetiség zamata. Mit szólna Merkelhez, aki a német polgár álomvilágára, az eltűnőben lévő jóléti állam ideológiájára építi bevándorláspolitikáját és a német jövőt?

Akif Pirincci a legutóbbi Pegida-tüntetésen kegyetlen igazságokat mondott ki a német állapotokról, azaz úgy viselkedett, hogy szavai akár a bismarcki játékszabályoknak is megfeleltek volna. (Tudnunk kell, hogy a Macska komisszár tréfás és a politikai korrektséget országvesztő ostobaságnak mondó írója ma a legnémetebb török.) Ha KZ-ék lennének, akkor a polkorrektek lágerbe küldenének – ezt a mondatát az ellenkezőjére fordította a média, mondván, ő küldené lágerbe a politikusokat kedves migránsaikkal és homóikkal együtt. Utolsó könyvét, amelyet a nagy elbuzulásról írt, az elveken és ideákon lovagló elmék felháborodása nyomán kiadója nem hajlandó a könyvpiacra dobni. A homólobbi ezért – írja a Junge Freiheit – örömtüzeket gyújt, és édesen nácit fuvolázik.

Egyébként a jóléti állam és a német nyugdíjrendszer alapjait az antiliberális Bismarck rakta le. Központi alakja lévén az európai politikának, élete végén úgy gondolta, hogy érdemes emlékiratot írni, és személyes történetét gyermekeinek és unokáinak ajánlotta a történelem tanulságainak megértésére és útmutatóul a jövőre. Az emberben önkéntelenül is felmerül, hogy sem Merkelt, sem a homólobbit nem kötik gyerekek a jövőhöz. Kinek írnának emlékiratot Európa elözönléséről?