Vélemény és vita
Elűzetés
Nem a nyárspolgár restsége az, ami a migrációval érintett, befogadó népekben irracionális, ám jogos félelmet vált ki...
„Az emberek itt a földön próbálnak maguknak újra országokat létrehozni, ám e vékony keretek összetörése emlékezteti őket arra, hogy valójában hazátlanok, hiszen amit a mai világ erőszakosságainak hatására kénytelenek újra megtapasztalni, az az emberi sors a maga legmélyebb valóságában” – írta Jean Danielou jezsuita szerzetes A történelem misztériuma című munkájában még a múlt század hetvenes éveiben, amikor megjelentek a negyedik ipari forradalom, a digitalizáció első hullámai. Ma az országkeretek összetörőben vannak, amit jól kifejeznek a német iskolákban dívó olyan infantilizáló szövegek, mint a „No border, no nation” (nincs határ, nincs nemzet) vagy a „Bunt statt braun” (színes vagyok, nem barna). Rapperszövegek kokainpartin. Az elűzetések, a saját környezetből való kiragadtatás – amit eufemisztikusan migrációnak nevezünk – a hazátlanná vált emberekből olyan proletariátust képezhet, írta Danielou, „amely örökké a bomlást fogja erjeszteni, s minden fennálló renddel szemben helyezkedik majd el”. Ez, és nem a nyárspolgár restsége, ami a migrációval érintett, befogadó népekben irracionális, ám jogos félelmet vált ki. Igaz, a hittel együtt a bibliai vendégszeretet is elpárolgott belőlünk, európaiakból, de a jövevények sem olyanok, mint a babiloni fogság zsidói, hogy hazájukból kivetve kegyetlen sorsukat a belső megújulás ugródeszkájának tekintenék.
A jövevényt, a migránst ugyan erő, az újabb ipari forradalommal járó tektonikus mozgás szakítja el a szülőföldjéről, de célhoz érve honfoglalóként lép fel, hiszen a népek igazi ópiuma, a földi paradicsomba való belépés lehetősége hajtja. A világ neoliberálisai – akiket a 18. század hagyományozott ránk – és a zombik furcsaságait idéző zöldek úgy látják, hogy az ipari civilizáció nyomására létrejövő migránsközösségek óriási szerepet kaphatnak majd a befogadó országokban a régi, hagyományos keretek lebontásában, és közvetve, tömegükkel akár egy világállam létrehozásában is.
Csúf idealizmus ez. (Egyébként nem véletlenül mondta élete vége felé Sartre, az egzisztencializmus pápája, hogy minden idealizmus gyanús, mert hívei hatalomhoz jutván az ideológia oltárán bármit és bárkit hajlandók feláldozni. Trockij világforradalmának proletárja épp oly idea-lisztikusan kegyetlen figura, mint Thomas Mann vagy Coudenhove-Kalergi gróf européer világpolgára.) Voltaire-i szemmel nézve két ideális államot is mutat nekünk e világállam előképeként Clio asszony történeti bábszínháza. Az egyik a Bourbonok nápolyi királysága, ahol az önkényuralom az állandó lakhellyel nem rendelkező, munkátlan lazzaronikkal – akik nevüket a bibliai koldustól, Lázártól kapták – és a dél-olasz kisnemesi alvilággal szövetkezett a középosztály a polgárság ellen: e szövetség örököse a ma is rettegett Camorra.
A másik a szovjet rendőrállam, amely ideológiáját a cári politikai rendőrségtől, az Ohranától vette át. A leegyszerűsített képlet: a cár, azaz a pártvezetés és a nép közt az ideális közvetítést, a kapcsot a titkosrendőr, a kágébés biztosítja a középső társadalmi rétegek, főképp az értelmiség sakkban tartásával. A mezőgazdaság kollektivizálása és az ipar szükségletei pedig úgy kötődtek e világ kegyetlen köldökéhez, a Gulaghoz, hogy a pártvezetés – akárcsak nem egy a mai, a migrációt sulykoló gondolatgyár közül – a jövőt a képzetlen, nagy munkaerő-áramlás biztosításában és átiskolázásában vélte megtalálni. Csakhogy a mai migráns nem orosz muzsik, és munkájára a 21. században aligha lesz tömeges méretekben szükség. Kisebb-nagyobb botrányok már figyelmeztetnek bennünket erre, és láthatjuk, hogy minden pénz, amely a „migránsiparba” irányul, elveszettnek tekinthető, főképp, ha az a Boszporusznál vagy a görög szigeteknél hagyja el partjainkat.
A brüsszeliták – akik lassan megvetendőbbekké válnak, mint bárki, aki valaha is az „államférfi” névre igényt tartott – a kérdés kezelésében nem mernek észak-afrikai szűrőközpontokra, lázongások esetén pedig zárt, őrzött táborok létesítésére és lőparancs kiadására gondolni. A szocialisták, liberálisok és főképp a zöldek a befogadás mai rítusában többször hivatkoznak arra, hogy 1945-ben Németország mennyi elűzöttet fogadott be: ma is ezt kell tennie ezúttal a Közel-Keletről és Afrikából jövőkkel. Az egyházak is ezt mondják Krisztus nevében. De az Odera-Neisse vonalán túli németek elűzetése egészen más volt. Az olyan kegyetlenséggel folyt le, mint az ókori Rómában volt szokásos.
A német egyesülésig negyvenöt éven keresztül a „Vertreibung”, az elűzetés lényegében tabutémának számított Németországban, és eufemisztikusan ki- vagy áttelepítésnek nevezték. Több mint hétmillió menekült érkezett a nyugati és a szovjet megszállási zónákba az elveszett porosz és sziléziai tartományokból, és a menekülés során 2 167 000 civil a „szláv bosszú” áldozata lett.
Sztálin döntésére a szovjet érdekszférában tömegével kerültek elűzetésre – gyakran stratégiai okokból – lengyelek, ukránok, románok, csehek, szlovákok, magyarok, délszlávok és finnek. Még ma is sok helyen hallgatás övezi a történteket. Pedig zsigereikben Kelet-Európa népei ma is őrzik 1945 rettenetét, amikor egy felső hatalom döntésére alapjában változott meg az életük. S ez is ok a „restség” mellett arra, hogy féljenek Brüsszel cselszövéseitől. A zsarnokság jeleit látják az újabb, méreteikben beláthatatlan népmozgások kierőszakolásában.
A jövevényt, a migránst ugyan erő, az újabb ipari forradalommal járó tektonikus mozgás szakítja el a szülőföldjéről, de célhoz érve honfoglalóként lép fel, hiszen a népek igazi ópiuma, a földi paradicsomba való belépés lehetősége hajtja. A világ neoliberálisai – akiket a 18. század hagyományozott ránk – és a zombik furcsaságait idéző zöldek úgy látják, hogy az ipari civilizáció nyomására létrejövő migránsközösségek óriási szerepet kaphatnak majd a befogadó országokban a régi, hagyományos keretek lebontásában, és közvetve, tömegükkel akár egy világállam létrehozásában is.
Csúf idealizmus ez. (Egyébként nem véletlenül mondta élete vége felé Sartre, az egzisztencializmus pápája, hogy minden idealizmus gyanús, mert hívei hatalomhoz jutván az ideológia oltárán bármit és bárkit hajlandók feláldozni. Trockij világforradalmának proletárja épp oly idea-lisztikusan kegyetlen figura, mint Thomas Mann vagy Coudenhove-Kalergi gróf européer világpolgára.) Voltaire-i szemmel nézve két ideális államot is mutat nekünk e világállam előképeként Clio asszony történeti bábszínháza. Az egyik a Bourbonok nápolyi királysága, ahol az önkényuralom az állandó lakhellyel nem rendelkező, munkátlan lazzaronikkal – akik nevüket a bibliai koldustól, Lázártól kapták – és a dél-olasz kisnemesi alvilággal szövetkezett a középosztály a polgárság ellen: e szövetség örököse a ma is rettegett Camorra.
A másik a szovjet rendőrállam, amely ideológiáját a cári politikai rendőrségtől, az Ohranától vette át. A leegyszerűsített képlet: a cár, azaz a pártvezetés és a nép közt az ideális közvetítést, a kapcsot a titkosrendőr, a kágébés biztosítja a középső társadalmi rétegek, főképp az értelmiség sakkban tartásával. A mezőgazdaság kollektivizálása és az ipar szükségletei pedig úgy kötődtek e világ kegyetlen köldökéhez, a Gulaghoz, hogy a pártvezetés – akárcsak nem egy a mai, a migrációt sulykoló gondolatgyár közül – a jövőt a képzetlen, nagy munkaerő-áramlás biztosításában és átiskolázásában vélte megtalálni. Csakhogy a mai migráns nem orosz muzsik, és munkájára a 21. században aligha lesz tömeges méretekben szükség. Kisebb-nagyobb botrányok már figyelmeztetnek bennünket erre, és láthatjuk, hogy minden pénz, amely a „migránsiparba” irányul, elveszettnek tekinthető, főképp, ha az a Boszporusznál vagy a görög szigeteknél hagyja el partjainkat.
A brüsszeliták – akik lassan megvetendőbbekké válnak, mint bárki, aki valaha is az „államférfi” névre igényt tartott – a kérdés kezelésében nem mernek észak-afrikai szűrőközpontokra, lázongások esetén pedig zárt, őrzött táborok létesítésére és lőparancs kiadására gondolni. A szocialisták, liberálisok és főképp a zöldek a befogadás mai rítusában többször hivatkoznak arra, hogy 1945-ben Németország mennyi elűzöttet fogadott be: ma is ezt kell tennie ezúttal a Közel-Keletről és Afrikából jövőkkel. Az egyházak is ezt mondják Krisztus nevében. De az Odera-Neisse vonalán túli németek elűzetése egészen más volt. Az olyan kegyetlenséggel folyt le, mint az ókori Rómában volt szokásos.
A német egyesülésig negyvenöt éven keresztül a „Vertreibung”, az elűzetés lényegében tabutémának számított Németországban, és eufemisztikusan ki- vagy áttelepítésnek nevezték. Több mint hétmillió menekült érkezett a nyugati és a szovjet megszállási zónákba az elveszett porosz és sziléziai tartományokból, és a menekülés során 2 167 000 civil a „szláv bosszú” áldozata lett.
Sztálin döntésére a szovjet érdekszférában tömegével kerültek elűzetésre – gyakran stratégiai okokból – lengyelek, ukránok, románok, csehek, szlovákok, magyarok, délszlávok és finnek. Még ma is sok helyen hallgatás övezi a történteket. Pedig zsigereikben Kelet-Európa népei ma is őrzik 1945 rettenetét, amikor egy felső hatalom döntésére alapjában változott meg az életük. S ez is ok a „restség” mellett arra, hogy féljenek Brüsszel cselszövéseitől. A zsarnokság jeleit látják az újabb, méreteikben beláthatatlan népmozgások kierőszakolásában.