Elnöki különgép

Trump csöppet sincs irigylésre méltó helyzetben. Miután minden jóslat ellenére sikerült megszereznie az elnöki széket, lavinaként zúdult rá a társadalmi pozícióját féltő demokrata elit hányásszagú gyűlöletkampánya, amely valószínűleg szűkíti mozgásterét. Így könnyen megeshet(ett volna) az, hogy mikorra beiktatják, már egy eszköztelen elnökké válik, akinek ráadásul Obama nehéz öröksége továbbterheli amúgy is megpakolt vállát.

Győzelmét a regnáló liberális politikai és kulturális elit először a „bunkó szavazókra” fogta, majd mikor látta, hogy ezzel csupán önmaga alatt vágja tovább az egyre csak korhadó fát, elkezdte inkább megkérdőjelezni Trump győzelmének valódiságát. Először a fránya elektori szisztéma torzítását emlegették fel, majd megkísérelték számos államban is újraszámoltatni a voksokat. Hasztalan, de azért koptatva Trump hitelességét. Majd jött az orosz vonal vádja, amelynek köszönhetően az amerikai közvélemény jelentős része mára meg van arról győződve, hogy vagy így, vagy úgy, de Putyin beavatkozott Trump érdekében. Ha igaz, ha nem… Ennek következtében pedig Trump egyik erőssége, a hazafisága halványodhat el.

De mindezen primitív, mégis jól működő lejárató kampány mellett megjelent egy „tanultabb rétegnek” szóló üzenet is. Röviden az, hogy a „vétokrácia” (ahol a kisebbség meg tud vétózni egy-egy ügyet a demokratikus rendszerben) torz működése, illetve „rendszerhibája” is közrejátszott Trump győzelmében. Hisz olyan szimbolikus ügyeket emeltek a politikai viták csúcsára, mint a multikulturális társadalom haszna vagy kára, a bevándorlás kulturális-szellemi hatása, vagy a melegjogok és a drogliberalizáció kérdése. Ebben pedig, legalábbis a vádlók szerint, győzelemre voltak ítélve ezek a „megátalkodott populisták”. Ezt a helyzetértékelését népszerűsíti például a még mindig nagy befolyással bíró filozófus, Francis Fukuyama is.

Ha valakinek nem lenne elsőre ismerős a neve, annak röviden csak annyit, hogy ő az az amerikai tudós, aki 1992-ben, látva a keleti blokk szétesését, megjósolta a liberális demokráciák végső, világméretű győzelmét és ezzel az ideológiai szembenállások, így a történelem végét… Azóta pedig leginkább abban fulladt ki a közéleti tevékenysége, hogy folyton folyvást aggódik „a fékek és ellensúlyok” hiánya miatt, leginkább Oroszország, Törökország, mostanság Lengyelország és Magyarország esetében is. Ebbéli minőségében pedig – minden geopolitikai jóslatának kudarca ellenére – a balliberális magyar sajtó legkedveltebb amerikai gondolkodójává vált.

Pedig Fukuyama neokonzervatív gondolkodónak indult. Sőt még az idősebb Bush elnöksége alatt tanácsokkal látta el az iraki offenzívára készülő republikánus vezetést. Azután viszont többször is megírta, majd 2006-ban az Amerika válaszúton című könyvében hosszasan taglalta is, hogy rá kellett jönnie, a neokonzervativizmus valami olyasfélévé fejlődött, amit már nem tud vállalni. Kiemelve a „militarista külpolitikát”, illetve nem mellékesen egyetértve azokkal a szerzőkkel, akik már feltárták „a neokonzervatív gondolat specifikusan zsidó intellektuális gyökereit”. És Fukuyama értelmezési kerete úgy terjed, akár pestis.

Szóval bárhogy is nézzük Trump helyzetét, olyan, mintha tényleg széllel szemben kellene küszködnie.
A sza­vazói előtt a hazafiságát kérdőjelezik meg, az üzleti életben hozzá nem értéssel vádolják, míg a szellemi-kulturális elit előtt egyfajta javítható „rendszerhibaként” értelmezik győzelmét. És akkor még nem is beszéltünk Obama nehéz örökségéről. Az államadósság vagy a munkanélküliség elviselhetetlen emelkedéséről; a második hidegháború kirobbantásáról; a bevándorlók beilleszkedésének problémáiról; a terrorizmus elleni harc kudarcáról… És persze az „erőszakos demokráciaexport” után maradt romokról. Amelyek újraépítését sokan szintén az új elnöktől remélik. Egy olyan elnöktől, aki lehet, lassan egy eszköztelen különutas politikussá válik „a demokráciabajnokok” vád­jainak terhe alatt.