Élni és élni hagyni

Úgy tűnik, hogy a független nemzetekből alakult európai unió központosított szövetségi állammá alakul át, ami emlékeztet azokra az oroszos állapotokra, amelyektől nemrég szabadultunk meg. S amikor védekezünk, újra ránk húzzák az Ostblock gúnynevet szándékos rosszindulattal a visegrádi négyeket célozva, s államcsínyként emlegetik a lengyeleknek azt a törekvését, hogy az alkotmánybíróság hatáskörét korlátozzák. Mint „ostblockpolgár” éppen ezért élvezettel figyelem, hogy a nálunk rafináltabb olaszok miképp tiltakoznak a brüsszeli túlsúly ellen, s javasolják a „monarchia” szelídebb formáihoz való visszatérést. Giulio Andreotti, a machiavellizmus nagymestere még a német egyesítéskor elsütött bonmot-ját egyre többször idézik: „Annyira szeretem Németországot, hogy kettőt is szívesen látnék belőle.” Matteo Renzi, Itália ugyancsak ravasz miniszterelnöke nagy elődjéhez hasonló szellemben nyilatkozik: „Minden tiszteletem Angeláé, személyes kapcsolatunk kiváló. De komolyra fordítva a szót: Európának 28 országot kéne szolgálnia, nem pedig egyet.” (Renzi demokrata pártjának még így is süllyedőben a tekintélye, amit az euroszkeptikusok öt csillag mozgalma egy bankbotrány kapcsán alaposan kihasznál.)

Az olasz kormányfő a december végi EU-csúcson belpolitikai okokból is élesen támadta a szövetségi köztársaságot és Merkelt. Szeretett Angelánknak nem kéne úgy viselkednie, mintha „Németország lenne Európa véradója” – mondta, s utalt arra, hogy a növekedés nélküli megszorítások hová vezették Spanyolországot. Renzi teátrális előadása nagy tetszést keltett Itáliában, hiszen ügyesen keverte össze a magasabb pénzügyi körök elleni kritikát az olaszokban élő németellenes érzelmekkel. A Süddeutsche Zeitung szerint Renzinek hat nyomós oka volt a támadásra. Az első a migránsok kérdése. Érthetetlen, hogy az EU az olaszokat megrója azért, mert a bevándorlókat nem regisztrálták előírásszerűen, amikor ezt a németek sem tették meg, de a pellengért Itáliá- nak tartották fenn. Másodszor miért kéne banki tartalékaikat az EU-államoknak - mint ezt Merkel szeretné - központilag felhalmozni, mikor az olasz bankrendszer - úgy külön – stabilabb alapokon áll, mint a német? A harmadik a növekedést akadályozó megszorítások politikája, amelyek hatására az állampolgárok politikai gyűléseken és felvonulásokon kezdik kétségbe vonni a kormányzatok isteni bölcsességét. „A populizmust csak egy másik Európával lehet legyőzni”, nem ezzel – így Renzi. Negyedszer Németország brüsszeli dominanciáját mérsékelni kell, mondván: több Itáliát! (Populizmus ez, de megbocsátható, hiszen csak azt fejezi ki, hogy egy miniszterelnöknek joga van egyszer-egyszer a szívére és népére hallgatni.)

Az ötödik ok az olaj, a politika legsűrűbb, legfeketébb birodalma. S míg Renzi terve egy déli olajvezetékkel a Krím elcsatolását követő szankciók folytán kútba esett, addig a németek nyugodtan egyezkedhetnek a második északi vezeték megépítéséről az oroszokkal. Kettős mérce, nem? A hatodik ok szentimentálisabb: a szankciók feloldásával az oroszok a biztonsági tanácsban bevonnák a líbiai rendezésbe Olaszországot, az egykori jó lelkű gyarmattartót. Élni és élni hagyni lenne jó, ha szeretett Angelánk is úgy gondolná – vélik az olaszok. Vagy jobb lenne, ha ott délen a gazdagok hosszú kormányzási időszakát felváltaná a szegények dühödt kormánya?