Senki sem tudta, honnan érkezett az a furcsa, szakállas alak, aki „megváltást”, „istenkáromlást”, „dicső szegénységet” emlegetve összerugdosta a bazilika előtt álló bódékat, lesöpörte a pultról az arany ékszereket, giccseket és színes nyakláncokat. „Őrült” – kiáltotta valaki, s a járókelők csak akkor nyugodtak meg, amikor a rendőrök végre megbilincselték és elvezették a fehér lepelbe öltözött embert, aki egy öregasszony szerint „egészen biztosan elmeháborodott” volt.
Az őrszobán őt kifaggató hadnagy is így gondolta, mert már az is gyanús volt, hogy a válaszadást megtagadva, s a „kihallgatás menetét megakasztva” csak „szelídségről” és „szeretetről” beszélt, hát még amikor kitartóan „Isten országát” dicsőítette. „Milyen Isten?” – dörögte magából kikelve a beosztottjai által barátságos emberként jellemzett hadnagy. „Hát nézz már körül, te szerencsétlen, hol élsz te?”, amire a kihallgatott valami olyasmit motyogott, hogy „tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű”, amivel aztán végképp betelt a pohár.
„Drogos hippi”, mondta búcsúzóul az „ezt a rohadt munkát” „nyamvadt kétszázezerért” végző, és az egészbe már belefáradt hadnagy, majd otthagyta a szelíd tekintetű fiatalembert, és rácsapta az ajtót. A tizedes és az őrmester a kis ablakon keresztül bámulta a furcsa alakot, aki magába merülve imádkozott. „Mi legyen vele, főnök? – kérdezte a tizedes az idegesen cigarettázó hadnagytól. – Mégiscsak megrongálta a bódékat.” „Mindegy – mondta a hadnagy. – Hagyjátok a fenébe. Majd az élet megoldja. Nézz rá, úgysem éri meg a tavaszt”.
A „garázdasággal gyanúsított személyt” végül kiengedték, így visszasétált a Blaha Lujza térre, ahol megpróbálta szeretetre tanítani a járókelőket, az ott élő hajléktalanokat, dílereket és a szatyrukat két kézzel védő nyugdíjasokat. A többség egyáltalán nem kért a szeretetből, unta már az ilyen „hadovát”, „hülye krisnás”, mondták egyesek, mások meg, hogy a „hitgyüliben okoskodj”. Az idegent látszólag nem zavarta az elutasítás, s az sem, hogy két részeg összeverte. Úgy tűnt, már ütlegelés közben megbocsátott nekik. S bár egy másik nap egy mosolygós egyetemista lány ebéddel kínálta, ő szépen megköszönte, és inkább szétosztotta az őt körülvevő ágrólszakadtak között. Nem törődött korgó gyomrával, az ételnél, életnél is többet jelentett neki a többiek mosolya. Végül a koszos, büdös, elkerült számkivetettek egészen megkedvelték, érdekes, képekben gazdag történeteket mesélt, és a palackos borukra sem járt rá.
Később egyre hidegebb lett, éjszakánként már nagyon fázott, ócska, koszos, egykori fehérségéről már lemondott vászonruhája nem védte meg a fagytól. Az egyik különösen kegyetlen éjjelen megfázott, majd tüdőgyulladást kapott, nehezen, zihálva beszélt, de ezután sem panaszkodott, megértésről, alázatról, szerénységről prédikált. Volt, aki megállt, s hallgatta egy darabig, bár azt senki sem értette, miért nem rakott ki legalább egy ócska kalapot az aprónak.
Éppen karácsonykor halt meg, huszonnegyedikén éjjel. Másnap már nem állt, nem prédikált, nem imádkozott, nem mosolygott ott a tér közepén, elhamvasztották, és szinte rögtön elfelejtették. Kihullott a történelemből, mintha ott sem lett volna. Bizony, mintha ott sem lett volna.