Vélemény és vita
Ellenzéki pótvizsga
Álláspont. Végül ez az év is úgy telt el, hogy nem tudtuk meg, mit akar az ellenzék
Az persze az újabb kétharmados fideszes győzelem előtt és után is egyértelmű volt, hogy mit nem, ám az, hogy mit csinálna az országgal, milyen program és vízió mentén kormányozna, ha erre lehetősége lenne, arra továbbra sincs válasz. Az is igaz, hogy egyetértés is csak egyetlen témában van a különböző pártok és pártocskák között: Orbán Viktor utálata. Ez meríti le az elemeiket. A gyűlölet és a frusztráció.
A miniszterelnök, illetve a Fidesz–KDNP ugyanis bír mindazzal, amivel ők nem. Ha csak a bevándorlás kérdését vesszük, abban a magyar s lassan már az európai társadalom többségének a szimpátiájával is. Ugyanakkor a migrációhoz való viszonyból számos egyéb politikai megoldás is következik: a gyermekvállalást ösztönző családpolitika, a szuverenitást és a magyar érdeket védő diplomácia, a hazai vállalkozásokat erősítő, felelős – és a jelek szerint finoman szólva is eredményes – gazdaságpolitika. Növekvő bérek, javuló életszínvonal. És még sorolhatnánk.
Kéri László mégis lelkes. Az ugyancsak kóros Orbán-fóbiában szenvedő, az úgynevezett független elemzők táborát erősítő politológus az ellenzék elmúlt hetekben nyújtott „teljesítményét”, illetve az olykor kissé agresszívre sikeredett tüntetéseket tartja arra érdemesnek, hogy az áprilisi bukta miatt lassan kialvó parazsat ismét felszítsák benne. Kétségtelen, ez a szedett-vedett színészválogatott annyit elért, hogy pár napig róluk szóltak a hírek, ám Hadházy és csapata inkább egy balhés csürhe, mintsem felelős politikusok benyomását keltette. Mindegy, Kéri ennek az évzáró produkciónak is tud örülni, neki ennyi is elég ahhoz, hogy valamiféle össztársadalmi felbuzdulást lásson. Pedig az nincs.
Egyébként „függetlenék és objektívék” most annak is tapsikolnak, hogy a különböző formációk végre félretették saját érdekeiket, és együtt dorbézoltak a Parlamentben, az utcán, meg a tévészékházban. Pluszpont járt nekik azért, mert megalkották az ellenzéki politikus új archetípusát: az embert, aki talán még a vécére is élőben közvetítő okostelefonnal a kezében megy. Ez tehát „az” innováció, a kormányváltás eszköze. Szakadunk.
És közben halkan kérdezzük: valóban közös platformon lehet a 2006-os rendőrterror felelőse és a zsidó nők megverésével viccelődő exképviselő csapata? A huszadik századi pártokkal való leszámolást hirdető formáció és a kommunista utódpárt? Ezek az ellentmondások nem csupán a választókat irritálhatják, az is nyilvánvaló, hogy maguk az egymást rühellő érintettek sem tudnak hosszú távon együttműködni. Sőt arra is számítani lehet, hogy Gyurcsány Ferenc előbb-utóbb magához ragadja a kezdeményezést, márpedig amit a bukott miniszterelnök „összeken” a saját lényével, az bizonyosan csődbe megy, legyen az párt vagy maga az ország. Ráadásul a hírek szerint már az ő szektapártjából is kezdenek szivárogni a tagok, ami szintén nem a sikeresség jele.
Vagyis az önfeledt sípolás és fetrengés, valamint a pár ezer hangos tüntető okozta eufória nemsokára elmúlik, véget ér a szünidő, ismét vissza kell ülni az iskolapadba, megtanulni viselkedni, és esetleg megírni a leckét. Ami a következő: hiteles politikusok és valódi program. Hamarosan következik a sokadik pótvizsga, a májusi EP-választás, amelyen ténylegesen megmutatkozik majd az egyes pártok támogatottsága.
Hogy az ellenzék milyen Európát szeretne, arról egyelőre szintén keveset tudunk. Ha abból indulunk ki, amit az Országgyűlés utolsó idei ülésén műveltek, akkor bizony azt mondhatjuk, egyet is kár kiküldeni közülük Brüsszelbe.
A miniszterelnök, illetve a Fidesz–KDNP ugyanis bír mindazzal, amivel ők nem. Ha csak a bevándorlás kérdését vesszük, abban a magyar s lassan már az európai társadalom többségének a szimpátiájával is. Ugyanakkor a migrációhoz való viszonyból számos egyéb politikai megoldás is következik: a gyermekvállalást ösztönző családpolitika, a szuverenitást és a magyar érdeket védő diplomácia, a hazai vállalkozásokat erősítő, felelős – és a jelek szerint finoman szólva is eredményes – gazdaságpolitika. Növekvő bérek, javuló életszínvonal. És még sorolhatnánk.
Kéri László mégis lelkes. Az ugyancsak kóros Orbán-fóbiában szenvedő, az úgynevezett független elemzők táborát erősítő politológus az ellenzék elmúlt hetekben nyújtott „teljesítményét”, illetve az olykor kissé agresszívre sikeredett tüntetéseket tartja arra érdemesnek, hogy az áprilisi bukta miatt lassan kialvó parazsat ismét felszítsák benne. Kétségtelen, ez a szedett-vedett színészválogatott annyit elért, hogy pár napig róluk szóltak a hírek, ám Hadházy és csapata inkább egy balhés csürhe, mintsem felelős politikusok benyomását keltette. Mindegy, Kéri ennek az évzáró produkciónak is tud örülni, neki ennyi is elég ahhoz, hogy valamiféle össztársadalmi felbuzdulást lásson. Pedig az nincs.
Egyébként „függetlenék és objektívék” most annak is tapsikolnak, hogy a különböző formációk végre félretették saját érdekeiket, és együtt dorbézoltak a Parlamentben, az utcán, meg a tévészékházban. Pluszpont járt nekik azért, mert megalkották az ellenzéki politikus új archetípusát: az embert, aki talán még a vécére is élőben közvetítő okostelefonnal a kezében megy. Ez tehát „az” innováció, a kormányváltás eszköze. Szakadunk.
És közben halkan kérdezzük: valóban közös platformon lehet a 2006-os rendőrterror felelőse és a zsidó nők megverésével viccelődő exképviselő csapata? A huszadik századi pártokkal való leszámolást hirdető formáció és a kommunista utódpárt? Ezek az ellentmondások nem csupán a választókat irritálhatják, az is nyilvánvaló, hogy maguk az egymást rühellő érintettek sem tudnak hosszú távon együttműködni. Sőt arra is számítani lehet, hogy Gyurcsány Ferenc előbb-utóbb magához ragadja a kezdeményezést, márpedig amit a bukott miniszterelnök „összeken” a saját lényével, az bizonyosan csődbe megy, legyen az párt vagy maga az ország. Ráadásul a hírek szerint már az ő szektapártjából is kezdenek szivárogni a tagok, ami szintén nem a sikeresség jele.
Vagyis az önfeledt sípolás és fetrengés, valamint a pár ezer hangos tüntető okozta eufória nemsokára elmúlik, véget ér a szünidő, ismét vissza kell ülni az iskolapadba, megtanulni viselkedni, és esetleg megírni a leckét. Ami a következő: hiteles politikusok és valódi program. Hamarosan következik a sokadik pótvizsga, a májusi EP-választás, amelyen ténylegesen megmutatkozik majd az egyes pártok támogatottsága.
Hogy az ellenzék milyen Európát szeretne, arról egyelőre szintén keveset tudunk. Ha abból indulunk ki, amit az Országgyűlés utolsó idei ülésén műveltek, akkor bizony azt mondhatjuk, egyet is kár kiküldeni közülük Brüsszelbe.