Vélemény és vita
Ellenzékhiány
Bár alapvetően szórakoztató is lehetne, mégis szomorú, ahogy az ellenzéki pártok a szemünk előtt gyakorlatilag felszámolják magukat
Nyilván a kormányoldal politikai sikere, hogy a választók benne látják elvárásaik teljesülését, egy parlamenti demokrácia és annak mindenkori kormánya azért megérdemelne egy valamirevaló ellenzéket. Nem csak a szokások miatt, hanem mert a parlamenti viták a kormányra is inspirálóan tudnak hatni, mozgásban tartják a politikát, más nézőpontok, kezdeményezések is teret nyerhetnek, versenyhelyzet alakulhat ki.
Ahogy Lázár János a választás után hangsúlyozta: helyi és országos szinten is szükség lenne értelmes, konstruktív, jó javaslatokkal előálló, az ország javát szolgáló ellenzékre, amelynek nemcsak a Fideszről van véleménye, hanem az országról is. Ahogy rámutatott, az ellenzék április 8-án története legnagyobb bukását könyvelhette el. Tegyük hozzá, azóta pedig a legnagyobb válságát éli. Olyan ugyanis még nem volt, hogy az összes ellenzéki párt – egy kivétellel – a saját megszűnése felé haladna (vagy már meg is szűnt), mindenféle külső behatás nélkül. A képlet pedig egyszerű: ha egy párt a saját belső problémáival van elfoglalva, nyilván nem képes kifelé megmutatni magát, nem tud értelmes kritikákkal vagy kezdeményezésekkel előállni, nem mutat egységet, nem mutat fegyelmet.
Szokatlan, hogy a bukott Gyurcsányon kívül egyetlen pártnak sincs nemhogy karizmatikus, még olyan vezetője sem, aki irányítani tudná a csapatát. Ennek pedig egyenes következménye, hogy hatalmas a kommunikációs káosz, még az elvileg egy platformon lévő vezetők is egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tesznek. Az ellenzéki politikusok az egyre hangsúlyosabb közösségi médiát is rosszul kezelik, arra használják, hogy üzengessenek egymásnak, nyilvánossá téve személyes vitáikat.
Mondjuk ki, ezekre a pártokra – a jelenlegi formájukban – egyszerűen nincs szükség, mert képtelenek betölteni a szerepüket. Pedig pártból éppen nem lenne hiány, kifejezetten sokan vannak az ellenzéki oldalon. Azonban ez nem előre, hanem inkább hátrább vitte a szekerüket. Sem együtt, sem külön-külön nem képesek felmutatni bármilyen eredményt.
A mindenkori ellenzéknek az a célja, hogy a választáson megszerezze a hatalmat, ehhez viszont kormányképesnek kell lennie. Ebből a szempontból különösen félelmetes az elénk táruló látvány, hiszen ha ez a mostani társaság esetleg kormányra került volna, az egész országot belelöki a szakadékba. Mert ez a káosz akkor is lezajlana, de akkor már nem csak róluk szólna. Hanem rólunk.
Ahogy Lázár János a választás után hangsúlyozta: helyi és országos szinten is szükség lenne értelmes, konstruktív, jó javaslatokkal előálló, az ország javát szolgáló ellenzékre, amelynek nemcsak a Fideszről van véleménye, hanem az országról is. Ahogy rámutatott, az ellenzék április 8-án története legnagyobb bukását könyvelhette el. Tegyük hozzá, azóta pedig a legnagyobb válságát éli. Olyan ugyanis még nem volt, hogy az összes ellenzéki párt – egy kivétellel – a saját megszűnése felé haladna (vagy már meg is szűnt), mindenféle külső behatás nélkül. A képlet pedig egyszerű: ha egy párt a saját belső problémáival van elfoglalva, nyilván nem képes kifelé megmutatni magát, nem tud értelmes kritikákkal vagy kezdeményezésekkel előállni, nem mutat egységet, nem mutat fegyelmet.
Szokatlan, hogy a bukott Gyurcsányon kívül egyetlen pártnak sincs nemhogy karizmatikus, még olyan vezetője sem, aki irányítani tudná a csapatát. Ennek pedig egyenes következménye, hogy hatalmas a kommunikációs káosz, még az elvileg egy platformon lévő vezetők is egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tesznek. Az ellenzéki politikusok az egyre hangsúlyosabb közösségi médiát is rosszul kezelik, arra használják, hogy üzengessenek egymásnak, nyilvánossá téve személyes vitáikat.
Mondjuk ki, ezekre a pártokra – a jelenlegi formájukban – egyszerűen nincs szükség, mert képtelenek betölteni a szerepüket. Pedig pártból éppen nem lenne hiány, kifejezetten sokan vannak az ellenzéki oldalon. Azonban ez nem előre, hanem inkább hátrább vitte a szekerüket. Sem együtt, sem külön-külön nem képesek felmutatni bármilyen eredményt.
A mindenkori ellenzéknek az a célja, hogy a választáson megszerezze a hatalmat, ehhez viszont kormányképesnek kell lennie. Ebből a szempontból különösen félelmetes az elénk táruló látvány, hiszen ha ez a mostani társaság esetleg kormányra került volna, az egész országot belelöki a szakadékba. Mert ez a káosz akkor is lezajlana, de akkor már nem csak róluk szólna. Hanem rólunk.