Ellentmondások

A meghívás továbbra is áll. Közzétéve az interneten. Nincs felső határ. A bevándorlás erőforrás!

Bár nem vagyok alkotmányjo-gász – csak értelmiségi –, de jó néhány kérdést vetett fel bennem a német alaptörvény (Grundgesetz) tanulmányozása.

Kerestem a magyarázatot a német kancellár viselkedésére. A politikai elemzések sokasága közül emlékszem a következő érvre is: a menekültek befogadásának az alaptörvény szerint nem lehet felső határt szabni. Ez az, ami köti a kancellárt. Valóban, ilyen explicit szabályozás bele sem illene az alaptörvény szellemiségébe. Különösen akkor nem, ha tényleg csak menekültekről van szó. Az állampolgárságra vonatkozó cikkely után beillesztett alcikkely (a 16.a jelzésű) nem is beszél másokról. Ráadásul az első megállapítás egyértelműen csakis a politikai menekültekről szól. Igaz ugyan, hogy két szakasszal később már beszél azokról is, akiket egyéb okból üldöznek, és alapvető emberi jogaikat illetően ellehetetlenítenek. Az alaptörvény rögzíti Németországnak azt a jogát, hogy a Bundestag jóváhagyásával törvényben határozhassa meg a biztonságos országok körét. Azokét, ahol az ilyen sérelmek biztonsággal kizárhatók. Kivételes esetekben viszont a menekülteknek bizonyítékokkal kell szolgálniuk arról, hogy valóban veszély fenyegeti őket a hazájukban.

Akit tényleg megillet a menekültjog – akárhányan is legyenek –, be kell fogadni. Ebben a körben meg sem lehetne határozni egy felső határt. De ez a mai áradatnak bizonyára csak egy kisebbik részére vonatkoztatható.

A többiekre pedig az országból való kiutasítás lenne a szabály. Azt is rögzíti a vonatkozó szakasz, hogy a kiutasítást még az ez ellen alkalmazott jogsegély sem befolyásolhatja.

Ma mégsem ez történik. Felmerült ugyanis az igény az olcsó munkaerőre, és a fogyatkozó népesség pótlására. Ezt a tömeges igényt a valódi menekültekkel nem lehet kielégíteni. Válogatni kell tehát a többiekből. Ők lesznek a bevándorlók. Bevándorlókról viszont nem szól a német alaptörvény. Hacsak nem annyiban, hogy elvileg megengedi a letelepedést, azaz az állampolgárrá válást. Ők viszont aligha tudják felmutatni a származási igazolásokat, amit pedig másoknak a kérvényekhez mellékelniük kell. Hogy van tehát, hogy az alaptörvény „alaptörvénye” szerint a törvény előtt minden ember, minden emberi lény egyenlő? És mi következhet abból, ha ezen mégiscsak túllépünk?

Elfogadják-e a többségében iszlám vallású befogadandók, akik majd Németország állampolgárai lesznek, hogy a férfiak és nők teljesen egyenjogúak? Hogyan fogja az állam teljesíteni azt az alaptörvényben egyértelműen rögzített kötelességét, hogy minden eszközzel fel kell lépni az egyenjogúság biztosítása érdekében? És hogyan fogja ezt anélkül tenni, hogy meg ne sértse azt az előírást, hogy a vallásgyakorlásba – ami az iszlám esetében egy életforma is – be ne avatkozzék?

És végül még egy kétség: elvárható-e, hogy a bevándorlókból lett állampolgárok saját szokásjogaikról („Sittengesetz”) lemondjanak és igazodjanak a német szokásjog szerinti életvitelhez? Csak úgy, maguktól. Mert az alaptörvény ezt is előírja. De azt is rögzíti, hogy a kényszerítés a szabadságjogok korlátozásába ütköznék.

Nem könnyű, és ellentmondásokkal teli körülmények. A kancellár asszony azonban konok, és töretlenül bízik: „Wir schaffen das!” (Tényleg meg tudjuk csinálni?)