Ellentétes olvasatok

Ezekben a tüntetésektől túlterhelt napokban, amikor már annyi összeesküvés-elmélet születik, hogy szinte bármelyik pillanatban bárkit bárkivel összeboronálhat a képzelet, s az év végi demonstrációs őrületben, amikor már szinte nehéz olyan témát találni, ami miatt (vagy éppenséggel ellenében…) nem tartottak még utcai tömegrendezvényt, molinókkal, transzparensekkel, hangosbeszélőkkel, beszédekkel, szónokokkal, ütemesen skandálható jelszavakkal/jelmondatokkal, felvonulókkal; szóval a Brüsszelből mostanság érkező tudósítások között akár jó hírnek is mondhatnánk, hogy az Európai Parlament kedden újraválasztotta Emily O’Reillyt, a már eddig is hivatalban levő európai ombudsmant, akinek a mandátuma így most a 2014–2019-es ciklus végéig szól. Ezúton is gratulálunk neki!

Az ötvenhét éves ír O’Reillyt, aki tavaly július 3. óta tölti be ezt a funkciót, vagyis azóta, hogy elődjét nyugdíjazták, most ötszázhatvankilenc támogató vokssal – hatvanhat ellenszavazat és negyvenhárom tartózkodás mellett – választották újra. A döntés pedig már csak azért is fontos, mert az európai ombudsman feladata, hogy kivizsgálja az uniós intézmények és szervek hivatali visszásságait, amelyekről az elmúlt néhány éves időszakban, de az idei európai parlamenti választások kampányában is, már egyébként is sokat beszéltek más és más tagálla­mok különböző pártállású, színezetű, világnézetű, hitvallású politikusai. A mindig éleslátású lobbistákkal az élen! Attól nem féltjük hát a rátermett hölgyet, hogy ne lenne majd éppen elég feladata – csak győzze szusszal, energiával, csapattal és tanácsadókkal – a ciklus végéig. S O’Reillynek győznie kell nemcsak kitartással, de kézzelfogható eredményekkel is ahhoz, hogy bizonyítsa és munkájával hitelesítse egyebek mellett azt is, hogy az európai ombudsman irodája – amelynél uniós polgárok, a tagállamok lakói, illetve az Európai Unióban irodával rendelkező vállalkozások és szervezetek tehetnek panaszt – nem egy sóhivatal. Egy az átlagosak közül… Mert hát azt meg épp az európai parlamenti választások részvételi adatai bizonyították a „legékesszólóbban”, hogy az uniós állampolgárok többsége – és nem is csak azok szkeptikusnak mondott tömege – nem is nagyon tartja ennél sokkal többre a közösségi intézményeket, amelyeknek javarészt a működését, struktúráját sem érti.

Az ukrán válság az idén az uniót is érintő kérdések közül – természetesen sok más vonatkozása mellett – az energiapolitikát hozta előtérbe, ehhez pedig szorosan kapcsolódik a Déli Áramlat botránya. Igen, botránynak mondom, mert az eset botrányos akkor is, ha az európai ombudsman által vizsgálandó uniós hivatalok „fúrták” meg a gázvezeték évek óta tervezett nagyszabású projektumát, ahogy az orosz fél állítja; és botrányos akkor is, ha Putyin elnök a vállalkozásból való kilépéssel – az előkészületek felfüggesztésével – akarja zsarolni az Európai Uniót, ami, valljuk be, Vlagyimir Vlagyimirovicstól a jelenlegi, igencsak feszült és sokak által immár a hidegháborúhoz hasonlítgatott nemzetközi helyzetben mindenképp kitelne. Csak nézőpont kérdése.

A különböző olvasatokat pedig éppen ezek a nézőpontok határozzák meg. Mert egyrészt Putyin előbb aprópénzen megvette Viktor Janukovics ukrán elnököt, hogy ne írja alá az Euró­pai Unióval a társulási szerződést, amiért cserébe a pénzcsapok megnyitását ígérte, s következtek a tüntetések a világszerte elhíresült Majdanon, majd amikor pártfogoltja (helytartója?) megbukott, és a gazdi lábához menekült, az orosz elnök a Krím félsziget elcsatolásával fitogtatta erejét, ami után már csak olaj volt a tűzre a kelet-ukrajnai szakadárok feltüzelése, bátorítása, nyílt támogatása fegyverrel, felszereléssel, felségjelzés nélküli egyenruhákba bújtatott katonai egységekkel. S ki tudja, mi mindent vittek még a „humanitárius” segélykonvojok Donyeckbe és Luhanszkba…

Másfelől pedig a mindezek nyomán az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok által életbe léptetett gazdasági és kereskedelmi szankciók, amelyeken kezdetben Moszkvában még csak nagyokat röhögtek, mostanra már az összeomláshoz közeli helyzetbe hozták a rubelt, s egyre jobban érezhetik hatásukat a még mindig a magabiztosság látszatát keltő Putyin környezetében is. Mert ne legyenek kétségeink: azzal, hogy egy-két orosz oligarchának megtiltják a beutazást, vagy befagyasztanak néhány, a közösség országaiban vagy a tengerentúlon vezetett bankszámlát, a rendszernek vajmi keveset ártanak a szankciók. Nem adunk el almát, krumplit, töltőtollat, mosogatószivacsot vagy orrszőrvágót Oroszországnak, és nem vásárolnak tőle lazacot vagy kaviárt, hát nagy eset. Azonban ha az országgyarapító tekintélye sérül otthon, a Kremlben, az Vlagyimir Vlagyimirovicsnak sokkal jobban fáj.

A szankciók alkalmazásába bekapcsolódó vagy belekényszerített országok között pedig csak tovább bomlasztják az összhangot és az egységet az olyan kijelentések, mint Sarah Sewall amerikai államtitkáré is volt a korrupcióellenes világnapon, amikor arról beszélt, hogy Közép- és Kelet-Európa kéttucatnyi országában akciótervek összeállításán dolgoznak. Nofene! Vagyis kormányokat hoznak gyanúba és buktatnak meg, heccelik az ellenzéket és a civileket, uszítják a tüntetőket és a diákságot, nagyjából mindenkit. Ha nem egy amerikai államtitkár mondja ezt, hát esküszöm, összeesküvés-elméletnek hinném az egészet… Szóval a kedves barátként viselkedő uncle Sam (no jó, legyen Samu bácsi…) is jelentős mértékben hozzájárul a helyzet összekuszálásához, nehogy bárkinek is saját, önálló gondolata, mersze, akarata legyen, s főleg akkor ne, ha a szövetségi rendszer része. Ilyen helyzetben persze hogy szemet szúr egy akkora volumenű vállalkozás, mint a Déli Áramlat, s nem is csak Washingtonban, de Brüsszelben, Strasbourgban is, hiszen elsősorban az orosz érdekeltséget látják benne. Amikor pedig Vlagyimir Vlagyimirovics szembetalálkozik az elutasítással, a gáncsoskodással – még nem lehet kiadni az építési engedélyeket, még hiányzik a jóváhagyás, kell még egy rábólintás, még gyesen van a hitelesített dokumentumok hitelességének ellenőrzését igazoló dokumentumok ellenjegyzésére jogosult hivatalnok, vagy bármi más, ami ugyancsak ombudsmani vizsgálódás után kiált –, akkor talán logikus lehet a sértett ellenlépése. Nem a projektumban részt vevő partnereit bünteti ezzel (akiket a legérzékenyebben érint a döntés…), hanem annak a szövetségi rendszernek az irányítóját, központi döntéshozóját, amelyhez ők tartoznak, vagy – egyesek esetében – még csak tartozni szeretnének.

Ha hihetünk a közhelynek, amely szerint a történelmet a győztesek írják, akkor anélkül is, hogy most azonnal, megfelelő mérlegelési lehetőségek hiányában ítélkeznénk, biztosak lehetünk abban, hogy a két olvasat egyikének egyszer még majd kanonizált históriává, megfellebbezhetetlen igazsággá kell válnia. S hogy melyik lesz az, hamarosan majd azt is megtudjuk. Bár lehet, hogy addigra az egyik álláspont képviselőinek már késő lesz…