Vélemény és vita
Elindultak a vonatok
Tegnap volt az évfordulója annak, hogy hatvankilenc évvel ezelőtt elkezdődött Budaörsön a magyarországi németek kitelepítése.
Nem kerek évforduló ez, de mégis meg kell emlékezni róla. Érdekes, de nem látni könnyező férfiakat, síró asszonyokat azokon a korabeli fotókon, amelyek a bevagonírozás előtt álló német családokról készültek a hazai vasútállomásokon. Beletörődtek a sorsukba.
A batyu, amit magukkal vihettek, nem volt valami terjedelmes a képek tanúsága szerint. A háború befejezése után háromszáznyolcvanezer német élt Magyarországon, közülük száznyolcvanötezret telepítettek ki a hatóságok 1946–47-ben. A hazai németség hatvanezer házzal, illetve lakással rendelkezett annak idején, ezek hetvennégy százalékát vette el az állam, ahogy elkobzott tőlük 248 ezer holdnyi termőföldet is. Ellenszolgáltatás nélkül.
Az ingóságokról, vagyis gépekről, értékesebb használati tárgyakról nem tesznek említést a statisztikák, pedig ezekkel is rendelkezett bőven a hazai németség, elsősorban szorgalmának és magas munkakultúrájának köszönhetően. Aki valaha is megfordult magyarországi német közösségekben, és beszélt a nagy idők tanúival, az tudja, hogy ők megőrzött hagyományaik és szokásaik miatt németnek érezték magukat, de a szülőföldjüknek, vagy ahogy ezt sokan mondták is, a hazájuknak a magyar földet tekintették. Furcsa, de nem zavarta össze őket ez a kettősség, zavart egyedül a hitleri politika okozott, az itt élő németek jelentős része ugyanis olyan őrültségnek tekintette a világhatalmi szólamokat, amelyek évszázados konfliktusok melegágyai lehetnek. (Nem tévedtek, a súlyos következményeket ma is nyögi a német nép.) Bizonyos történelmi távlatokból persze minden másképpen látszik.
Az 1960-as évek elején kifejezetten szerencsésnek számított az a magyarországi család, amelynek kitelepített rokonai éltek az akkori Német Szövetségi Köztársaságban. Ott már javában tartott az egyébként csodaszámba menő gazdasági felemelkedés, csomagokban jöttek a szegény rokonokat megsegítő ruhák és használati tárgyak, s gyakran lehetett látni egy-egy új Opelt, NSU-t és BMW-t is a hazai utakon, magyar rendszámmal.
A kitelepítettek ott, a vasúti rámpán, indulás előtt nem tudták, hogy milyen viszonyok közé kerülnek. Többen is úgy érezték, a semmibe viszi majd őket a vonat, hisz eljutottak hozzájuk is a hírek, amelyek szerint a háború győztesei Németország államjogi megsemmisítését is tervbe vették. Ráadásul az ország keleti és nyugati fele egyaránt romokban hevert, csak egyetlen „gazdasági szektorban” pislákolt az élet, a feketézésben.
(A kitelepített száznyolcvanötezer német közül százharmincötezer került a nyugati megszállási övezetekbe, azaz a későbbi NSZK-ba, ötvenezer pedig a szovjet zónába, vagyis a majdani NDK területére.) Bár a hivatalos magyarországi közlemények és újságcikkek úgy állították be annak idején, hogy a hatóságok a megbízhatatlan, a náci eszmékkel szimpatizáló németeket igyekeztek kitelepíteni az országból, a valóságban sokkal fontosabb válogatási szempont volt az adott család vagyoni helyzete, házának, lakásának nagysága és felszereltsége. Nem meglepő módon Prága is drukkolt azért, hogy minél több németet szállítsanak ki a hatóságok Magyarországról. Mert akkor minél nagyobb számban lehet felvidéki magyarokat a helyükre telepíteni a „lakosságcsere” keretén belül. Benes nem nyugodott, a teljes hétszázezres felvidéki magyar tömbtől meg akart szabadulni valamilyen trükkel.
Mindenkinek fel kell hogy tűnjön, valamiért aránytalanul keveset beszélünk manapság erről az egészről.