Elindultak

„Ez egy történelmi pillanat, ahonnan nincs visszaút. Britannia elhagyja az Európai Uniót. A saját döntéseinket és a saját törvényeinket fogjuk meghozni. Kezünkbe vesszük az irányítást a számunkra legfontosabb kérdésekben. Ezt a lehetőséget arra fogjuk használni, hogy egy erősebb, igazságosabb Britanniát építsünk – egy országot, amit a gyermekeink és unokáink büszkén nevezhetnek az otthonuknak” – mondta tegnap a brit parlament alsóházában Theresa May miniszterelnök, miután hivatalosan is értesítette az Európai Uniót országa távozásai szándékáról.

Donald Tusknak, az Európai Tanács elnökének írott levelében May visszafogott hangot ütött meg, nem ismételte meg híressé vált mondatát, miszerint „egy rossz megállapodásnál az is jobb, ha nincs megállapodás”. Nem túl meglepő módon világossá tette azt is, hogy a kilépési tárgyalásokkal egy időben akar egyeztetni a jövőbeni kapcsolatokról. Beszédes, hogy rámutatott, a védelmi együttműködés gyengülne, ha London megállapodás nélkül lépne ki – May láthatóan Nagy-Britannia biztonsági hozzájárulását tartja egyik legerősebb ütőkártyájának. A békés „átállás” a kormányfő szerint mindkét fél érdeke. Ez valóban így van, hiszen bár kétségkívül vannak ütőkártyái, May tudja, meg kell őriznie a civilizált hangnemet a tárgyalásokon. Aligha válik előnyére, ha élesen reagál minden esetleges provokációra, kritikára – ezekből pedig lesz elég. Már csak azért is békítő szerepet kell vállalnia a miniszterelnöknek, mert, ahogyan tegnap is mondta, bejelentése van akinek öröm, van akinek csalódás. A kilépés továbbra is megosztó kérdés Nagy-Britanniában.

Ed West a konzervatív Spectator portálon úgy fogalmazott: „Valószínűleg nem kellett volna belépnünk az EU-ba, aztán kilépnünk onnan, és Britannia mindig is arra rendeltetett, hogy valamiféle külső régió része legyen, míg a magországok Németország körül belépnek egy teljes unióba. Gyanítom, hogy ennek a mélyebb uniónak sírás lesz a vége, de ez már az ő dolguk.” Egy másik, a portál álláspontját tükröző cikk szerint nincs értelme úgy tenni, mintha az ország fele – köztük Theresa May – nem akart volna az unióban maradni. Az 50. cikkely aktiválása fontos lehetőséget rejt magában, hiszen végre túl lehet lépni a „menni vagy maradni” kérdésen. Sőt azon is, hogy egyáltalán mi a Brexit, hiszen May már egyértelműsítette, hogy országa elhagyja az egységes pia­cot, és elutasítja a személyek szabad mozgását is. A kérdés most – a Spectator szerint - az, hogy milyen nemzet akarnak lenni, és milyen viszonyt akarnak fenntartani szövetségeseikkel.

Ez akkor a britek ügye. Ami a magyar szempontokat illeti, a magyar kormány maradásra biztatta a briteket. Ők azonban döntöttek, s tény, Magyarország elvesztett ezzel egy unión belüli szövetségest, amely hasonlóan látta a nemzeti szuverenitás és tagállami önállóság kérdését. Valóban, a britek egy kicsit mindig ki akartak lógni, saját, nem pedig német érdekeket érvényesíteni, egy ponton túl azonban ez már nem volt lehetséges. Hogy döntésüket mennyiben motiválta a tények helyes megítélése és mennyire a dac, arról a népszavazás óta nem szűnik a vita. Mindegy is most már. A másik magyar szempont, amely elsődlegessé lépett elő, a Nagy-Britanniában dolgozó magyarok érdekeinek érvényesítése. Ez egyébként egész Kelet-Közép-Európa számára meghatározó, egy platformon vagyunk a lengyelekkel és a baltiakkal, akiket még jobban érint a kérdés.

A britek kilépése után Európa nem folytathatja ugyanúgy, ahogy eddig. Sőt ez lényegében már onnantól igaz, hogy kimondták: mennének. A kilépésről és a jövőbeni viszonyról szóló tárgyalásokon elő fog jönni egy sor kérdés, amely majd minden tagállamot foglalkoztatni fog. Minden kormány fejében meg fog fordulni, hogyan alakíthatná számára előnyösebbre az eddig átalakíthatatlannak hitt szabályokat. A „brit recept” viszont, bármilyen lesz is az, csak a britek számára lesz megfelelő, hiszen ahány tagállam, annyi sajátos szempont és érdek. Nyilvánvalóan az Európai Unióból való kilépés nem merül fel egyhamar komoly lehetőségként Berlinben, ezt nem kell magyarázni. Sokadjára kerül terítékre a többsebességes Európa lehetősége, a klubon belüli elitklub terve. Berlinben ez sokkal vonzóbbnak tűnik, mint Budapesten, Prágában vagy Varsóban. A francia elnökségre pályázó Marine Le Pen á la carte Európát akar, Brüsszelben pedig pontosan ezt a kifejezést használják arra, ami éppen hogy nem lehet, nem lesz. A visegrádi országok nem akarnak még több hatáskört átadni Brüsszelnek, van aki vissza is venne néhányat. A több Európa bizonyos kérdésekben áldás, máshol átok, egyre nyilvánvalóbb, hogy a római szerződés hatvanadik évfordulóján erőltetett brüsszeli hurráoptimizmus nem mutatja meg az unió valódi hangulatát. A napi valóság ugyanis sokkal inkább szól a kelet-közép-európai tagállamok fenyegetéséről, sőt megalázásáról. Terjed a „kapsz pénzt, kuss a neved” hangnem, egyre kreatívabb módokon próbálják rajtunk megspórolni, amit felelőtlen bevándorláspolitikájuk miatt elvesztettek.

El kell engedni az Európai Egyesült Államok gondolatát, és meg­teremteni a nemzetek Európáját. A kérdés már nem az, hogy az Európai Unió megváltozik vagy sem. A kérdés az, hogy megváltozik vagy összeomlik – és mi mindeközben honnan nézzük végig.