Elévült undor

Homályos termekben és szobákban szónokol, édeleg, ügyesen csavarja a szót, erotikus költeményekről mesél, s közben játszik, kéjeleg. Lányokat és fiúkat is csábít, ravaszul válogat, a védteleneket, az igazán kiszolgáltatottakat keresi, második apát mímel, jó barátot, havert, akivel lehet, akivel mindent lehet. Akiben megbíznak. Ebből él, ebből táplálkozik ez a verseket szavaló, mosolygó rém.

Telnek a napok, a hetek, a hónapok, S. (nem érdekel a neve, annyit sem érdemel, hogy leírjam a nevét) fiatal, bájos szeretőket tart, oktatóként is elismert, körülrajongják a szülők és a gyerekek, ünnepli a közösség, az udvaron és a négy fal között, ahol leoltja a villanyt, vagy csak leplet dob a lámpára, és bájolog, hazudik, udvarol. Minden rendben, minden tökéletes, senki sem hall, senki sem lát semmit.
Aztán valaki nem bírja tovább, szól az apjának, aki felkutat egy másik érintett szülőt, együtt átbeszélik a dolgot, és megkeresik S.-t, majd finoman távozásra bírják. Csak lágyan, kedvesen, nehogy megsérüljön ez az aranyember. Nem verik össze, kultúremberek vagyunk, kérem, még csak fel sem jelentik. Hagyják, hogy a perverz kéjelgővé vedlett, finom úriembernek képzelt S. elegánsan, elképzelt csokornyakkendőjét vagy fiatalos ingét megigazítva távozzon, hiszen ennyit megérdemel, a gyerekeknek sem kell a rendőrségi eljárás. Nem bántják, nem tartóztatják, csak elengedik, talán még a hangjukat sem emelik fel.

Bele sem gondolnak abba, hogy hova megy, merre viszi az élet, hol ront meg testeket, lelkeket, sorsokat ezután. Azt hiszik, megjavul, elfelejti, vagy nem hisznek semmit, csak legyen vége, kisöprik az utcára
a kellemetlen múlttal, sebekkel, saját hibáikkal, vakságukkal együtt? Kit érdekel, mit hisznek – elengedik.
A sima modorú, megnyerő mosolyú S. megkönnyebbül, aztán tovább ballag, talán sóhajt egyet, talán nem, megúszta, ez a lényeg, útra kél. Jön a rendszerváltás, mindenki megújul, ő is. Besétál az MTV-hez, ahol tárt karokkal várják, és folytathatja, amit elkezdett: sötét szobák, stú­diók, pletykák, fiúk, érintések. Közben egyre feljebb araszol, szerkesztő, majd vezető lesz, a munkatársak tudják, hogy kedveli a fiatal fiúkat, de ez az ő választásuk. Magánügy. Ők nem gyerekek.

Antihősünk pedig jól keres, milliókról mesélnek, így aztán nem meglepő, hogy húsz év után otthagyja a köz szolgálatát, felmond, majd vidékre költözik, s amikor kirobban a botrány, és az egyik portál megkeresi, beszél egy keveset, magyarázkodik, s azt mondja, és igazán csak ez marad meg az emberben, hogy „ezt dobta a gép”. Ennyi: a gép, a sors, hiszen ő csak tehetetlen figura, por és hamu vagyunk, kinek a gép, a sors, kinek az Isten, lényeg, hogy ő nem felelős, csak sodródott, bele a fiúk, lányok, gyerekek karjaiba, bele a hazugságok hálójába, sodródott, mint Rimbaud részeg hajója, elszakadt a vitorla, elvitte a mámor, s így törte szilánkosra mások jövőjét. Szegény, kiszolgáltatott S.

„Ezt dobta a gép” – mondja, de azért odahajított mást is, például a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, hoppá mi ez, hát ez valami dísz, tedd csak oda barátom, a csokornyakkendő helyére, gyerekek neve van belegravírozva. Nézheted az udvaron, míg csiripelnek a madarak.

Itt állunk most. Vegyünk nagy levegőt, és fogadjuk el: nem fog történni semmi sem. Nem lesz földindulás, csak ahogy nálunk szokott, előbb hatalmasat durran, majd halkan pukkan az ügy, aztán, akár a pezsgőből a buborékok, hamar elszelel a hatás, még néhány napig szerepel a hírekben, s elfelejtjük. S.-t meg a szennyesét. Ügye elévült, ő vidéken él, eltűnt, talán már a pedofíliáról is leszokott. Most még a reflektorfényben áll, de a következő napokban majd más ténfereg a helyére.

Ha unja a fényt, most még másokat is odahívhat. A sok ismeretlen pedofilt, akiket ugyanígy nem jelentett fel a család, az iskola, senki sem. A cinkosokat, a némákat, a tétleneket. Akik elengedték. Akik nem szóltak senkinek. S. irodalomtanár volt, de nem csak neki ajánlhatjuk e sorokat:

„Butaság, kapzsiság, tévelygés, ferde vétek
oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit;
s mint koldús éteti öntestén férgeit,
mi éppen úgy vagyunk sok drága búnknak étek.”

Charles Baudelaire: Előhang (A romlás virágai)