Élet az utcán

A közterületen az életvitelszerű lakhatást jogellenessé nyilvánító rendelkezés tegnap lépett életbe, ami újabb lehetőséget kínált a „diktatórikus kormány” elleni fellépésre, reményteljes tiltakozóakciók indítására, amilyen egykor a legendás fellépés volt a netadó ellen.

A vasárnapi Kossuth téri tüntetés szónokai is azzal hergelték a jelenlévőket, hogy megsemmisíthetik a hajléktalanok holmijait, ha rajtakapják őket, hogy kunyhóban hálnak, őket pedig elzárással is sújthatják. A hajléktalanság kriminalizálása csak arra jó – papolja a papagájkommandó –, hogy eltüntessék a problémát a szemünk elől. Némely hírcsatornák pedig szörnyűséges állapotokról írnak a nappali és éjjeli melegedők kapcsán. Például hogy minden este sorba kell állni, bódult állapotban be sem lehet menni. Az egyik portálon videóüzenetben buzdítanak „felkért” hajléktalanok arra, hogy nem kell bemenni a szállóra, és nemcsak azért, mert ott nem lehet alkoholt inni, hanem mert hemzsegnek a különböző megtelepedett állatkák is. A poloskákra céloznak. Arról már ne is szóljunk, hogy aki szállóra jár, annak nyilvánvalóan mindenét ellopják.

Nincs, persze, új a nap alatt. Száz évvel ezelőtt az újságok, az akkor már a kapitalizmus velejárójának számító hajléktalanság kapcsán arról írtak Budapesten, hogy a rendészeti szemlélet mindenki által osztott álláspont volt. Minő meglepő: a szocialisták kivételével.

A rendőrök a „csavargókat” az utcán hálókat rendszerint összegyűjtötték és „eltoloncolták”, azaz toloncházba zárták. A jótékony emberbarátok által 1876-ban alapított menhelyeken éjszakánként ezerkilencvennyolc hajléktalan kapott szállást, fürdőt, kenyeret és levest.

A Népszava mégis arról írt, amiről ma is, ha a rendőrség jogszabályi szigorral akarja a közbiztonságot, közrendet védeni, rossz úton jár, a razziák „célszerűtlenek”.

Ahogyan akkor, ma sem a lényegről szól a tiltakozás. Arról, hogy a hajléktalanoknak valódi segítséget a nekik fenntartott ellátórendszer igénybevétele jelenti. A nekik szánt szállásokon van tisztálkodási lehetőség, étkezhetnek, pihenhetnek. Sőt, már zárható szekrények is vannak.

Aki tehát a szabálysértési törvény módosításai kapcsán a szerencsétlen sorsú emberek kriminalizációjáról beszél, abban vagy a kormány iránti gyűlölet szólal meg, vagy elment a józan esze – mert képtelen belátni, hogy itt egy huszonnyolc éve megoldatlan probléma kezeléséről van szó.

Ma az országban kétszáznegyven szervezet foglalkozik hajléktalan-ellátással, és az ellátórendszernek célja az is, hogy a rászorulóknak lehetőséget teremtsen az önálló életvitel megteremtésére. A kitörésre. Az utcán, az aluljáróban, a kiserdőben, a kunyhóban is lehet ideig-óráig élni – de leginkább rövid időn belül megfagyni, megbetegedni és meghalni lehet. Vagyis kilépni, kitörni e szörnyű létből, amelyről József Attila is azt írta, „aki szegény, az a legszegényebb.”

Szakemberek szerint aki nem veszi igénybe az ellátórendszer szolgáltatásait, az utcán átlagosan kilenc hónapig él. A most tiltakozó írók akkor persze hallgattak, amikor a balliberális kormányok tizenkét évi regnálása alatt egyetlen olyan jogszabályról, törvénymódosításról, beruházásról, fejlesztésről nem hallottunk, amely a hajléktalanság tengernyi problémáját akár csak apró lépésekkel is enyhítette volna. Most pedig az is kevés, hogy az ellátásukra szolgáló férőhelyek száma két kormányzati ciklus alatt csaknem megduplázódott. Keveslik a rászorulókra szánt 9,1 milliárd forintot is. Még inkább a háromszázmilliós tartalékot, ami arra szolgál, hogy télen senki ne fagyjon meg az utcán és a kiserdőben.