Elégedetlenség, liberalizmus

Az új jobboldali politikusok fellépése is ezt mutatja, s Anne Applebaum, a szovjet világ és a Gulagok történetíró asszonya szerint a nyugati társadalom bukása Donald Trump fellépésével kézzelfogható közelségbe került. Ha Trump győz - mondja -, Amerika az elszigetelődést fogja választani, s Ausztriában Norbert Hofer győzelemmel felérő veresége is arra utal, hogy politika birodalmában a divat nagy változáson megy keresztül: az erotikus rövid szoknyákat illedelmes hosszú szoknyák követhetik, s a gazdagok globális kormányzatát felválthatja a szegényeké, pontosabban az ifjú, magukat kijátszottnak érző középrétegeké. Ahogy Erdogan szembekerült a „fehér törökökkel”, a kemalista és amerikánus gazdag elittel, s a „fekete törökökre”, a török társadalom szegényebb rétegeire és a hívőkre támaszkodik, úgy hirdeti meg Donald Trump az új patriotizmust, amellyel az amerikai kisember „identitása egy darabját” visszakaphatja.

Egy multimilliárdos az, aki Amerika munkásembereire próbál támaszkodni, olyan kisemberekre, akiknek álmát elveszi a jövőtől való rettegés, és akiknek Washington és az elnök túl liberális. Véletlenül sem mondaná, hogy „Változtass életeden, s küzdd fel magad!”, mint a liberálisok, sőt, azzal sugall biztonságérzetet, hogy „Maradj meg olyannak, amilyen vagy. Ne hozz több áldozatot, én így is becsüllek.” A megszokott választási retorika teljesítménynövelésre sarkallja a választót s arra, hogy sikertelenségét rossz döntéseinek tudja be, Trump viszont hagyja, hogy a kisember a régi Amerika aranykorszakát álmodja vissza, amikor a világ még kiszámíthatónak tűnt, s nem kellett több szakmát tudnia ahhoz, hogy ringben maradjon. S hogy miképp bánj a globalistáddal? Úgy, hogy visszaadod a nemzet biztonságérzetét. Ha elnök leszek - mondta -, felhívom a Ford főnökét, s megfenyegetem, hogy minden Mexikóból behozott autóját megvámolom. „S tudjátok? Huszonnégy óra sem telik el, s jön hozzám, hogy az üzemet visszahozza Detroitba. Ilyen egyszerű ez.” Trump azoknak beszél, akik szívesebben vesznek a kezükbe egy vaskos sztéket, mint egy szaxofont, s mint Thomas Assheuer írja a Die Zeit­ban, „a Donald” ahhoz a nagyhangú, káromkodó nagybácsihoz hasonlít, akit az előkelő rokonság sohasem hívna meg egy családi ünnepre. Aztán egyszer csak beront, kinyitja a pofáját, s egy nagy monológ után besüpped a legkényelmesebb karosszékbe. A gyerekek imádják az ilyen nagybácsit.

A németeknek nincs ilyen nagy pofájú nagybácsijuk. Az AfD-sek, az alternatívok és az identitáskeresők először euroszkeptikusként, csalódott értelmiségiként kezdték, aztán a legkülönfélébb társadalmi rétegekből jövő emberek csatlakoztak hozzájuk, vezér nincs. Filozófusuk, Marc Jongen szerint az AfD nem más, mint „a nép lobbizása”. (Valahogy úgy, ahogy a német egyesítés előtt, 1989 őszén Lipcsében és Drezdában skandálták az emberek „a hétfői tüntetéseken” a kommunista párttal szemben, hogy „Mi vagyunk a nép!”) Jongen kifejti, hogy nem egy totalitáriánus hatalommegragadásról van szó a nép nevében, hanem arról, hogy az emberek elemi érdeke a közösséget képviselő állam és a német alkotmányosság megvédése. (A régi, adenaueri Németország az elsüllyedt Atlantis: az idősebbek, ha valaminek az értékét ki akarják számolni, még ma is márkában gondolkoznak. Ha euróra átszámítva túl magas az ár, azt mondják, nem éri meg nekik.) Jongenből nem a „donaldi” hang szól: „Az AfD-ben sokat beszélünk a ’68-as gondolat megfertőzte Németországról, amit meg kell változtatni. A ’68-asság olyan mentalitást jelöl, amely éles bírálattal illette a háborús nemzedéket, olyan, többé-kevésbé jogos kritikával, amely a fürdővízzel együtt a babát is kiöntötte. Ma viszont már nem vagyunk képesek arra, ami egy kultúrnemzet számára a legtermészetesebb, hogy ami a sajátunk, védjük és megvédelmezzük, sokkal inkább egy túlhajtott, végső soron neurotikus humanizmus rabjai vagyunk. Jelentéktelen, mellékes dolgok mellett jellegzetesen német az a mód, ahogy egy angolul beszélő megjelenésekor a társalgást rögtön angol nyelvre fordítjuk. Ez az önmagában udvarias gesztus hovatovább ahhoz vezet, hogy a végén már nem is fogjuk a saját nyelvünket beszélni, mint ez ma már a német egyetemeken nem egy tantárgy okításakor természetes dolog.”

Merkel visszafojtott „honecker-iz­musa” viszont nyelvi nacionalizmushoz vezet. A Brexit után egyre több nyelvművelő kör követeli, hogy az EU-ban az első nyelv a német legyen, lévén, hogy öt tagállamban is hivatalos nyelv. A nyelvösztön különösen éber a halálveszélyre, amit a globalizáció és a migráció együtt sugall, s különösen érzékeny arra a német szellemi restségre és elbutulásra, amit - a mi reformkori nyelvművelőink hevességére emlékeztetően - annyit ostoroz a merkelisták által többször is kitagadott Thilo Sarrazin. A Deutsche Sprachwelt - amely nyolcvanezer olvasójával a legnagyobb német nyelvművelő lap - követeli, hogy a legfontosabb külpolitikai és a biztonságpolitikai kérdésekről az európai bizottságokban az angolok távozásával elsősorban németül folyjék a vita. A németek kezdenek rájönni, hogy milyen szórakoztató és pompás örökség a nyelvük.