Elefánt a porcelánboltban

„Őfelsége kormánya jóindulatúlag tekint a zsidó nemzeti haza megteremtésére Palesztinában, és minden tőle telhetőt megtesz e cél elérésének elősegítésére, miközben világosan kell látnunk, hogy semmi sem csorbíthatja a Palesztinában fennálló nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait, illetve a bármely más országban élő zsidók jogait és politikai státusát” – írta 1917-ben Arthur James Balfour brit külügyminiszter Walter Rothschild bárónak. Nem világos, hogyan képzelték azt, hogy egy nyíltan zsidó állam megalapítása hogyan ne csorbítaná sehogyan a területen élő muszlim lakosság jogait, de talán az a jobbik eset, ha ezt hangzatos szólamnak gondolták csupán. Ugyanez a helyzet a jelenlegi amerikai külpolitikával is Jeruzsálem kapcsán. Donald Trump bejelentette decemberben, hogy áthelyezik az Egyesült Államok izraeli nagykövetségét, majd azóta is arról beszél minden megszólaló amerikai tisztségviselő, hogy Washington szívesen közvetít Izrael és a palesztinok között.

Mike Pompeo frissen kinevezett amerikai külügyminiszterként még április 30-án is képes volt azt mondani, hogy a közel-keleti béke „hihetetlen, elsőrendű fontossággal bír az Egyesült Államok számára”, és hogy minden segítséget megadnak mindkét félnek, hogy megtalálják a probléma megoldását. Mindezt két héttel az új amerikai nagykövetség avatóünnepsége előtt, amelyen Ivanka Trump és Jared Kushner vidáman mosolygott és a békéről beszélt, miközben tőlük nyolcvan kilométerre az izraeli hadsereg éles lőszerrel lőtt a több tízezer tüntető közé, akiket állításuk szerint a Hamász tüzelt fel. Igazságot tenni az izraeli–palesztin kérdésben biztosan nem egy ilyen rövid írás tiszte, de nyilvánvaló, hogy Donald Trump és kormánya úgy hoz történelmi döntéseket, hogy nincs tisztában a Közel-Kelet viszonyaival.

Sajnos Trump külpolitikájára jellemző, hogy kitalál valamit, ami jól hangzik, és megcsinálja, nem törődve a következményekkel. Az amerikai külpolitikában ez korábban is előfordult, de a mostani elnök ezt sajnos sokkal magasabb szintre emelte. Alapvetően a szándékai nem ördögtől valók: Iránnak és Észak-Koreának ne legyen atomfegyvere, legyen béke a Közel-Keleten, és meg kell adni Izraelnek azt, amit a kongresszus már 1995-ben megszavazott. Természetesen a jó szándék mellett Trump jól ismert egója is szerepet játszik, és be szeretné magát írni a történelemkönyvekbe. De ahogy szokták mondani, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, és hiába a jó szándék, Trump az elefánt, aki lelépett a Republikánus Párt logójáról, és úgy forgolódik a Közel-Keleten és általában a világpolitikában, mint az a zavarodott ormányos a porcelánboltban.

Sajnos a humánpolitikája sem ígér javulást: még a félidő előtt lecserélte Rex Tillersont Mike Pompeóra, Herbert McMastert pedig John Boltonra. Tillerson próbálta tompítani Trump lépéseinek és szavainak élét, de úgy tűnik, aki túl sokszor ellentmond az elnöknek, az kiesik a kegyeiből. Bolton pedig abszolút a huszáros rohamok híve, a megelőző támadást az egyik legjobb politikai eszköznek tartja, és ha csak rajta múlna, lehet, hogy már hullanának a bombák Iránra.

Meglátjuk majd, milyen táblát avat a mosolygó Ivanka Trump egy esetleges újabb közel-keleti háború kezdetén, amelynek édesapja most elég jól megágyazott.

Ha pedig a muszlim államok nem tesznek semmit a palesztinokért, egy újabb Iszlám Állam születhet az előző lebombázott füstölgő romjaiból. Pedig talán csak egy kis megfontoltság kellene, hogy a porcelánbolti elefánt Ganésává, a hindu mitológia akadályokat elhárító elefántfejű istenévé váljon.