Elárult lázadók

A harmadik meg sem szólal, ki sem jön a szobából. Remeg, retteg, magatehetetlen. Fél az árnyékoktól, a zajoktól, nem védekezik, pedig lassan összenyomják a falak. Három roncs, jót nevetnek rajtuk. Ezek voltak az igazi ellenzékiek, az igazi lázadók? Hát akkor miért nem hallottak a nevükről?

Kevesen ismerik igazán a múltat, fogalmuk sincs arról, hogyan falja fel az emberi elmét az örökös, kilátástalan szélmalomharc, hogyan zabálják fel az ügynökök, árulók, megtagadók az egykori lázadók álmait, hogyan szívják ki lassan, módszeresen szellemüket, lelküket, akár a késsel koppintott lyukon keresztül a tojások belsejét. Nem tudják, hogyan hatottak a jelentések, bomlasztások, hazugságok az életükre, hogy estek szét, szakadtak darabokra ellenzéki szövetségek, baráti társaságok, művészi közösségek.

Fogalmuk sincs, hány elektrosokk-kezelést kapott a később magára hagyatva, nyomorban elpusztult öregember március közepén, mert ki mert menni, mert Petőfit és a szabadságot emlegette. Nem hetvenben, hanem a nyolcvanas évek közepén. Volt, hogy már hajnalban érte mentek tizenötödikén. Kivitték a budai hegyekbe, hogy csak estére érjen vissza Pestre.

Fogalmuk sincs arról, hányszor törtek rá éjjel arra a másikra, aki még húszéves sem volt, de azt hitte, büntetlenül lázadhat. Vidéki volt, P. Mobil-koncertre járt, bátran beszélt. Ez bőven elég volt (a fővárostól távol valahogy hidegebben fújtak a szelek), bevitték, megverték, nem hozta, nem mentette ki senki, nem voltak nagy hatalmú rokonai (pártitkár apuka, titkos megbízott anyuka), belsős segítői, akik utánanyúltak volna. Kicsapták a főiskoláról, később annak is örülhetett, hogy napszámosként dolgozott. Számára, számukra nem volt veszélytelen ez a játék. Nem játék volt.

Rá is mentek sokan. Nem lett belőlük polgármester vagy megélhetési forradalmár, nem tanulhattak, s mindenhonnan kirúgták őket. Aztán megöregedtek, megfakultak, reményeiket, álmaikat széttaposta a valóság, történetük senkit sem érdekelt. Egyetlen kiadványon sem díszeleg a nevük. Nem lettek hősök, senkivé ütötte őket a hálás emlékezet. Kizuhantak a történelemből – mintha ott sem lettek volna.

Csupa ismeretlen, megtört, elárult lélek. Nem tüntették ki őket a Nagy Rendszerváltozás után, kezüket nem szorongatták vigyorogva, mellükre nem tűztek kereszteket. Ott álltak pőrén, meztelen, egy győztesnek hirdetett, de elveszített háború után. Ha bekapcsolták a tévét, kinyitották az újságot, egykori kínzóikat, ellenségeiket látták, leshették, ahogy beszélnek, sajtótájékoztatót tartanak, ígérnek, magyaráznak. Ott látták az egykori elnyomókat, akik ruhát cseréltek, s újra felülre kerültek. Az örök nyertesek: akiknek jutott üdülő és villa, poszt és kvártély, bőséges nyugdíj, csodás naplemente.

A meglopott lázadók mégsem panaszkodnak. Tudják, hol a helyük. Elfogadták, hogy nem őket tették a kirakatba, nem kerültek a megdicsőült ellenzékiek közé, nem írták nevüket a kánonba. Mert nem voltak puhák, megbocsátók, nem nyújtottak békejobbot a rendszernek. Változást akartak, igazi változást, számonkérést és egy új világot. El is nyerték jutalmukat. Míg a fotellázadókból, bársonypuffon terpeszkedő lakásprófétákból gazdag politikusok, tanácsadók, címzetes emberek lettek, ők beléptek a ködlovagok közé. Egy igazán remek, válogatott, de tökéletesen ismeretlen társaságba. Nem kötöttek alkukat, az egyenes, gerinces embereket pedig bedarálja a rendszer. Mindig és mindenkor. Ámen.

Nézelődünk, skatulyákat babráló vakok. Csak a címkéket látjuk, azt hogy ez „nyomorék”, a másik alkoholista, a harmadik bolond. Nem pillantunk be a függöny mögé, nem kutatunk az emlékek, papírok, töredékek, múltszilánkok között. Nem kutatjuk az őrület, a gyengeség, a vedelés, a menekülés, a vereség okát. Elég a bélyeg, a billog a homlokukon: vesztesek.

Elárult lázadók. Nem osztanak igazságot, nem harsognak, nem mutogatnak. Nem váltanak színt, eszmét, nem költenek se verset, se elméletet. Csendben ülnek. Nem állnak se ide, se oda. Nem állnak sehol sem. Nincsenek.

Az egyik kitölt egy felest, undorodva issza. A másik motyog. A harmadik alszik. Mind ugyanazt látja. Remeg a pohár, a szoba és a világ. Mintha egy láthatatlan, hatalmas kéz éppen áramot vezetne belé.