Egyszer volt, sosem volt

Vannak olyan mesék, amelyeknél még a jól bevált „egyszer volt, hol nem volt” kezdés is túlzóan rea­listának tűnik. Sőt, a mese minden folklórjellegét elvesztett, mesterségesen összerakott, bombasztikus elemek logikátlan láncolatává válik, kohézió, érdemi mondanivaló és bármi egyéb kötőanyag nélkül.
A popkultúra jelentős részét le­uralta már a történet nélküli történetmesélés, a fokozás kényszere, a kontrollálatlan, üvöltő zuhanás, a gagyi csihipuhi és a tufaostoba beköpések „humorfaktora”, no meg egy féléves autista kölyökcerkóf történetszövési képessége.

S hát itt van a román őstörténet a dákó-lovári-atlantiszi-román birodalomról, ezek folytonosságáról, Drakula és a brit uralkodócsalád rokoni kapcsolatairól, az erdélyi ősiségükről meg a többi képtelenségről. Nem élnék a költői túlzás eszközével, mert amit eddig e téren keleti szomszédaink összehoztak, az már eleve fokozhatatlan, ha meg mégis sikerülne rálicitálnom, tartok tőle, hogy gyorsabban építenék be rezzenéstelen arccal a nemzeti narratívájukba, mint Pulitzer-emlékdíjas indexes újságíró az örökké másodosztályúnak tartott magyarhangos kollégája sztoriját a sajátjába. A román történelemszemlélet nem a valóságmagvakat tartalmazó, nagy, közös történetet részesíti előnyben, hanem egy ócska, egyoldalú szuperhőssztorit, olcsó színházi kabarét, amelynek aranyozása alól minduntalan előbukkan az olcsó mioritikus műanyag.

Hozzátenném, magunk sem vagyunk makulátlanok, csakhogy nálunk az ehhez mérhető marhaságok – szíriuszi magyarság, Jézus mint párthus herceg, közvetlen sumer rokonság és hasonlók – a perifériára szorulva éldegélnek, zugkiadók könyvei és rossz minőségű YouTube-videók karanténjába zárva, messze-messze a hivatalos narratívától. Sőt, a tudomány nálunk a másik végletbe esve, türelmes magyarázatok és érdemi válaszok helyett évtizedekig gúnykacajjal szerelte le a mégoly megalapozott amatőr felvetéseket is.
Ami a román szuperhőssztorit illeti, az azt megalkotó logika heti szinten lepleződik le, hol kicsit, hol nagyon. A centenárium körüli csinnadratta elültével – amikor a nagyok égették magukat Facebook-logó alakú emlékművel, importképekkel forgatott, szavaseigaz videóval, lerohadt csentenárautóval, miegyébbel – eljött a kicsik ideje is. A téli időszak különösen izmos volt e téren: a pápa romániai látogatására például hevesen reagált egy (egyébként Görögországban alkotó) román pópa, Maiei Vulcănescu, aki nemes egyszerűséggel eretneknek nevezte a katolikus egyházfőt, hozzátéve: csakis az ortodox az egyetlen igaz egyház, ezért a pápát legfeljebb turistaként szabadna fogadni. Nincs mit hozzátenni: az 1865-ben alapított román ortodox egyház pópája szerint ők az ősi és igazi, Szent Péter utódja, a kétezer éves római katolikus egyház pásztora s egész nyája pedig pokolra való eretnek. Ez az érvelési logika persze nem ismeretlen számunkra, mégis meglepő, amikor megpróbálják a térségünkön kívül is alkalmazni.

De nem csak Vulcănescu hányta a szellem tüzét a hűs februári napokon, az élet kicsiben modellezte a román őstörténet keletkezésének feltételezhető valódi körülményeit.

A sztori minden eleme mélyen kelet-európai, egyes részei itthon is, másutt is megeshettek volna, de így egészében mégis csak a legrománabb történet, amit valaha ismerni volt szerencsém, s bőven elég alapanyagot adhatna egy abszurd drámához.

A darab egésze egy kolozsvári tárgyalóteremben játszódhatna, ahol – a Tizenkét dühös ember mintájára – összeállna a szálakból a történet szövete. A Bukarestben sztárként fogadott olasz álorvosé, akinek még érettségije sem volt, csak parkolóőri tapasztalata és egy hamis koszovói orvosi oklevele. Az őt papírokkal ellátó ügyvédé, akiről szintén kiderült, hogy nem tagja az ügyvédi kamarának, azaz álügyvéd, de készséggel gyártott oklevelet az álsebésznek. Aki ráadásul még csak nem is román, hanem olasz (igaz, ez csak azután lett hangsúlyos, hogy elkapták).

Megtölthetnénk a tárgyalótermet tanúkkal, akikről sorra kiderülhetne, hogy ugyancsak álorvosok (az elmúlt héten ketten buktak le, egyikük egyébként photoshoppal szerkesztett át orvosi oklevéllé egy blogról ugyancsak lopott újságírói diplomát). A darab végén, amikor mindegyik tanúról és ügyvédről kiderül, hogy jogász helyett borász, sebész helyett csibész, és általános a zűrzavar, torokköszörülve felállhatna a bíró is – nagy bajszú, keménykötésű, ősz figurának képzelem, sasorral – és nagyot sóhajtva ledobhatná talárját. Aztán álbajuszát, parókáját és maszkját is, s végül ott állna egy kemény vonású negyvenes asszony susogós melegítőben. A megrökönyödött csendben pedig bevallaná: ő igazából a bírói kamara épületének takarítónője, csak némi baksisért eljátssza a bíró szerepét. A bíró úr ugyanis Olaszországban dolgozik a román bírói fizetése duplájáért. Az ő papírjaival. Takarítónőként.

Zárójelenetként pedig a megkönnyebbülten nevető szereplők egyike elszaladhatna egy vágni való malacért, a többiek meg közösen felszedhetnék a tárgyalóterem magyarvilágbeli, intarziás parkettáját, hogy megrakják belőle az igazi, auten­tikus Vatra Româneascăt, a Román Tűzhelyet a perzseléshez. Aztán felcsendülnek a román himnusz első hangjai, a szereplők pedig lelkesen énekelnek. Függöny le.