Vélemény és vita
„Egyenes szív”
Álláspont. Ritkán vásárolok a Lehel piacon, de amikor legutóbb ott jártam, egy középkorú férfi odalépett hozzám, s azt kérdezte: „Ön az az újságíró?”
Ha arra gondol, akkor igen – válaszoltam. Aztán folytatta: „Nagyon visszatetsző, ahogyan ajnározza Orbán Viktort. Nagyon nem tetszik nekem” – mondta epés hangon, majd eloldalgott. Időm már nem volt válaszolni neki, hogy az ügyet, a magyarság ügyét szolgálom és nem Orbán Viktort, de ezt úgysem értette volna meg.
Eszembe jutott egy filozófusnő, aki a minap ellentmondást nem tűrő hangon rikácsolta, hogy Magyarországon nincs sajtószabadság, nincs szólásszabadság, nincs jogállam, mert a jogállamot lebontották. Nincs itt szólásszabadság, nincs jogállam? Hiszen az a férfi a piacon is azt mondta, amit akart. És ott fejezi ki magát, olyan környezetben, olyan felvonuláson, olyan médiumokban, ahol csak akarja. Jellemző, egy olyan balliberális értelmiségi fejti ki a jogállamiság hiányát, aki az ötvenes években rákosistaként, később emeszempésként több tízezer társával együtt rettegésben tartotta az országot, és egy rossz nézésért vagy visszaszívott félmondatért is bárkit börtönbe csukathattak jobb esetben, ha nem agyonverték. Kérem, tessék megérteni, azt a „jogállamiságot” bontották le most, amit Hornék, Kunczéék, Gyurcsányék építettek maguknak s amelyben megbilincselték egy tiltakozáson a Corvin köz hősét, Pongrátz Gergelyt, vasráccsal elkerítették az Országházat, a jobboldali, polgári sajtót nyíltan fenyegették (Gyurcsány miniszterelnök), vagy 2006. október 23-án rendőrségükkel, provokátoraikkal békés tüntetők százait gumibotozták meg, lőtték könnygázgránáttal, vették őrizetbe, sokakat gumilövedékkel súlyosan megsebesítettek. Ebből a szocialista, szabad demokrata jogállamnak csúfolt valamiből lett elege
a magyar népnek az elmúlt kétszeri kétharmados választáson.
A szólásszabadságról, jogállamiságról eszembe jut például 1953 tavasza, amikor a Köbölkút úti általános iskolában egy történelemórán azt találtam mondani, hogy Erdélyben székely-magyarok élnek, és magyarul beszélnek. Az igazgató, egyben történelemtanár ordítva utasított rendre, hogy Erdélyben románok élnek, és ott nincsenek magyarok. Nos, ezért a kijelentésért igazgatói intőt kaptam, ennyivel megúsztam. Hál’ Istennek – nem a bolsevista ideológia hordozóinak köszönhetően – ma szabadon beszélhetünk a csonkává tett Magyarország kívül rekedt magyarjairól, közös történelmünkről, kultúránkról, hagyományainkról.
Ezek ismeretében nem véletlen, hogy e balliberális szellemiség hordozói dühödten tiltakoztak a nemzeti-polgári oldal népszavazási kezdeményezése ellen, amely a kettős állampolgárság bevezetését tűzte ki
célul. Gyurcsány Ferenc akkori szocialista miniszterelnök és a szocialista–szabad demokrata koalíció állt a „nem”-re szavazók élére, és a népszavazás 2004. december 5-én az alacsony részvétel miatt érvénytelen lett, hiába volt az igenek száma több. Sok erdélyi, felvidéki, délvidéki és kárpátaljai magyar úgy érezte, hogy az anyaország megtagadta őket. Sokan úgy vélik, hogy ez a lassan tíz éve történt népszavazás szégyenfoltjává vált történelmünknek.
A székelyeket azonban nem abból a fából faragták, nem a hazájukat, nemzetüket megtagadók fájából. Szász Jenő, Székelyudvarhely akkori polgármestere megálmodta, majd megalapította a Tiszteletbeli Székely címet. Úgy vélte, ha Magyarország nem fogadja be a székelyeket, akkor a székelyek befogadják azokat a magyarokat, akik vállalják az együvé tartozást, elfogadják a székely szellemiséget, az összmagyar történelmi hagyományokat, és történelmi közösséget vállalnak a határon túli egyetemes magyarsággal. Tiszteletbeli Székely címet eddig több mint hétezer embernek adtak.
Nemrégiben szíves meghívást kaptam Székelyországból, a Hargita megyei Oklánd faluból, Kelemen Levente unitárius tiszteletes úrtól annak kapcsán, hogy tíz magyarnak Tiszteletbeli Székely címet adományoznak a középkorban épült unitárius templomban nagy ünnepséggel kísérve. Tudjuk, hogy egy kitüntetést nem lehet kérni, nem kapja az ember, hanem adják. Annál nagyobb megbecsülést aligha érezhet valaki, ha egy népközösség befogadja. Ez történt ott, a Kishomoród völgyében, Oklándon. Szász Jenő, a Székelyudvarhelyért Alapítvány elnöke, a Tiszteletbeli Székely cím megálmodója, a cím átadásakor ezt mondta: nem az a magyar, akinek ősei magyarok voltak, hanem az a magyar, akiknek fiai, lányai és unokái is azok lesznek. Kövér László, az Országgyűlés elnöke is megtisztelte jelenlétével az 1848-as toborzó-zászlószenteléssel egybekötött szertartást. A házelnök kifejtette, hogy a tíz évvel ezelőtt kudarcba fulladt kettős állampolgárságról szóló népszavazást a Fidesz–KDNP-kormány kétharmados többségével semmissé tette: megteremtette a kettős állampolgárság közjogi feltételeit, kiterjesztette a határon túl élő magyarság számára is a szavazati jogot, és fontos elvvé nyilvánította ki, hogy minden magyar felelős minden magyarért, minden magyar teljesítményére szükség lesz.
Eddig 610 ezren kérték a saját állampolgárságuk megtartása mellett a magyart. A Szent László legendáját megörökítő templom középkori freskói is arra intenek, hogy a függetlenségért, a hűségért, a becsületért meg kell küzdeni. Arra gondoltam ott, vajon a kettős állampolgárságra nemmel szavazók tudták-e, hogy a székelység több mind egy évezred óta harcol függetlenségéért, szabadságáért, magyarságáért, a megmaradásért.
S nem is eredménytelenül. Figyelemre méltó az oklándi lelkészi lakás előtt 1809-ben faragott és festett székely kapu felirata: „Az egyenes szivüt ezen kapu várja, a kettös szivüt pedig végképpen kizárja. Isten akaratyát hirdetö és szólló lakik itt. Ne meny be prédálo s kobolló.”