Egyedül- élmény

Az úgynevezett Bálint-csoport lényege az esetmegbeszélés, vagyis hogy a jelenlévők közül aki akar, megoszt a többiekkel egy olyan szakmai történetet, amely nyomasztja, a többiek pedig reagálnak. Elmondják hasonló tapasztalataikat, így a közösség számtalan nézőpontot, réteget bont ki, amelyből végül összetett kép, megoldás lesz.

A jelenséget Dobó Katalin háziorvos, pszichoterapeuta, a frissen induló csoport vezetője igen plasztikusan ábrázolta egy szakportálnak: magányos munka a háziorvosé, összehasonlítva a kórházakban, szakrendelőkben dolgozókéval, hiszen az alapellátásban tevékenykedőknek nincs kivel megbeszélniük, mit tegyenek azzal a beteggel, aki szándékosan a rendelési idő végén esik be, nem követi az utasításokat, követelőző, maga akar diktálni. Szerinte az átélt „nem vagy egyedül élmény” segíti a mindennapi munkát, a tapasztalatok szerint pedig a Bálint-csoportok hatására csökken a betegforgalom is azokban a praxisokban, ahol a négyórás rendelési idő alatt akár hatvan-nyolcvan beteg is megfordul, hiszen ha javul az orvos közérzete, a pácienssel való kapcsolata is pozitív irányba fordul.

Az átlagember számára mindez úri passziónak tűnhet, ám a jelenség igen sokrétű, összetett problémahalmazt takar. Ellenzéki politikusok szívesen húzzák elő úton-útfélen az egészségügykártyát, azon belül is az üresen álló háziorvosi praxisok témakörét, amiért menetrendszerűen a „fukar, nemtörődöm kormány” a hibás. Érdekelne azonban, hogy azok, akik ilyen kijelentéseket tesznek, jártak-e már például azokon a borsodi vagy Heves megyei településeken, ahol gazdátlan körzetek vannak. Fontos hangsúlyozni, hogy a betöltetlen praxis nem jelent minden esetben ellátatlanságot, a problémát a legtöbb esetben helyettesítéssel oldják meg.

Vajon miért van az, hogy az évek óta nem kis összeggel meghirdetett praxispályázatokra alig jelentkeznek? Miért nem vonzó egy fiatalabb háziorvos számára, hogy akár húszmillió forint támogatásért vidékre költözzön, és az ottaniakat gyógyítsa? Az erről nyilatkozók az elmúlt években sok érvet sorakoztattak fel, például azt is, hogy a háziorvosi munka nem jelent elég nagy szakmai kihívást ahhoz, hogy valaki akár családostól minimum öt-hat évre az ország egyik feléből a másikba költözzön. Ennél azonban sokkal hangsúlyosabb indoknak tűnik az, amit kevesen mernének kimondani: odaköltözni például egy kis borsodi faluba egy városi ember számára egyet jelent az elszigeteltséggel nemcsak orvos kollégáitól, hanem minden mástól is. Amikor a Heves megyei Átányban jártunk, hogy megnézzük az évek óta sikeresen futó Alapellátási Modellprogram működését – amely éppen a hátrányos helyzetű települések háziorvosi ellátását hivatott megreformálni –, a helyiek beszámolója alapján azzal szembesültünk, hogy az oda szervezett gyógyító szakemberekből álló csoportok végleges létszámát is nehéz volt kialakítani, ugyanis a környékről jövők pár hónapnál tovább nem bírták az ingerszegény környezetet. A településen olyan alapvető dolgokra kell megtanítani a gyerekeket, mint a rendszeres tisztálkodás és fogmosás, a gyümölcs- és zöldségfogyasztás, de a nekik írt, egyébként hihetetlenül igényes mondókáskönyvben olyanokra is fel kell hívni a figyelmüket, hogy ne a rokonságukból válasszanak maguknak párt. A helyi iskolában dolgozók beszámoltak arról is, hogy a rüh, az ótvar és a tetű folyamatos gond a naponta érintkező közösségekben, sokan hosszú éveket leélnek úgy, hogy orvos még csak nem is látja őket, a munkanélküliség pedig a kistelepüléseken általános.

Mindezek ismeretében mit tehet egy felelős vezető? Hiszen a gondot nem önmagában az üres praxisok száma jelenti. Nem. Az talán csak egyik következménye az olyan tényezőknek, mint az elöregedő (orvos)társadalom és magának a házi orvoslásnak a szakmán belüli népszerűtlensége. Gondoljanak csak bele: ha dönthetnének, hogy az orvosi egyetemről kilépve sebészként dolgoznak tovább egy nagyváros kórházában, vagy háziorvosként egy alig pár száz lelkes, hátrányos helyzetű településen, melyiket választanák? Az egyik megoldás nyilvánvalóan a folyamatos anyagi juttatás, „jutalom” biztosítása azoknak, akik egy üres körzet felvirágoztatását választják. Ez a lehetőség évek óta adott, ebben az évben erre több mint egymilliárd forintos keretet szánnak, ám ez eddig mégsem hozott áttörést. Megoldás lehet a hátrányos helyzetű kistérségek felzárkóztatása, amelynek egyik nagyon fontos eleme a közmunkaprogram – bármennyit is bírálta azt az ellenzék. Mert rengeteg embernek nyújt kapaszkodót és új lehetőséget évtizednyi munkanélküliség után. Óriási eredményeket értek el a négy megyében futó már említett modellprogrammal, amelynek a svájci támogatás lejárta után is, úgy tűnik, lesz folytatása. Visszakanyarodva a Bálint-csoportokhoz, gyógyír lehet a szakma megbecsültségének helyreállítása, a „nem vagy egyedül élmény” erősítése.

Így tehát ha valaki akárcsak egy napot is eltölt az egyik betöltetlen körzethez tartozó településen, rájön, hogy a nagyhangú kispártok kormánydémonizálása, acsarkodása vagy akár az olyan elborult szocialista víziók – a Horváth Csaba-i ingyenes BKV után szabadon –, mint hogy minden nyugdíjas kapjon ingyen gyógyszert, teljesen életképtelenek, és nem kis hozzá nem értésről tanúskodnak. A felszínes ellenzéki fröcsögésen túlpillantva viszont látható, hogy sok ember nagyon komolyan dolgozik a háttérben. Csak így lehet a számtalan rétegből összetett kép. Megoldás.