Vélemény és vita
Egy vadnyugati „héja” öröksége
Az amerikai média kiemelt helyen foglalkozott John McCain szenátor halálával
A szalagcímek egy hős eltávozásáról, egy korszak végéről szóltak. A The Wall Street Journal szerint „McCain halála ürességet hagy maga után”. Ugyanakkor olvashattunk olyan írásokat is, amelyek nem feltétlen tartják negatív dolognak, hogy a McCain képviselte, amerikai beavatkozásokkal teli korszak véget ér. Nem olyan könnyű azonban állást foglalni a kérdésben, mint néhány helyen sugallják. A legtöbb politikus munkásságát nem lehet egyértelműen fehér vagy fekete, jó vagy rossz alapon értékelni, de McCain még ebből a mezőnyből is kiemelkedik életével.
John McCain szenátor öröksége kétélű: egyrészről háborús hős, az országáért küzdő konzervatív hazafi és egy elveihez hű politikus volt, másrészről pedig egy magát vissza nem fogó, szabadszájú fenegyerek, háborúpárti „héja”, és abból a szempontból nagyon is az amerikai politika korábbi fősodrába illő ember, hogy könnyedén mondott ítéletet más országok és nemzetek vezetői felett.
Amikor Vietnam felett lelőtték a gépét, és több mint öt évre fogságba esett, előbb próbálta meg az öngyilkosságot a hosszan tartó kínzások hatására, mint hogy aláírta volna az elé tolt hamis vallomást. Amikor pedig fogvatartói rájöttek, hogy az apja admirális, felajánlották, hogy elengedik, de ő nem volt hajlandó addig távozni, amíg az előtte fogságba esettek ki nem szabadultak.
A hadseregtől való leszerelés után politikai pályára lépett, de a gyerekként a nácizmus, majd fiatal felnőttként a kommunizmus és a Szovjetunió elleni harc szellemében felnőtt McCain nem tudta levetkőzni az örök háborúhoz való ragaszkodását. Ezzel nem volt egyedül, generációjában többen voltak, akik úgy gondolták, hogy ahol nem érvényesül az Egyesült Államok politikai vagy katonai befolyása, ott szörnyű ellenségek erősödhetnek meg.
A világ csendőrének szerepe részben érthetően következett a hidegháborús politikából. A Truman-doktrína által hirdetett feltartóztatás politikája, az Eisenhower-doktrína, amely lehetővé tette agresszió áldozatává váló államok megsegítését és a többi elv és doktrína a hidegháború alatt egyre erősítette azt a gondolatot, hogy globális birkózómérkőzés zajlik, amelyben már egy kis pozícióvesztés is végzetes következményekkel járhat. Aztán az ellenfél eltűnt, a mentalitás azonban maradt.
„John McCain háborús héja volt, és ezt büszkén hirdette is. De 2006-ban a kongresszus mindkét házában a Republikánus Párt vereségét eredményezték azok a háborúk, amelyeket támogatott. 2008-ban pedig, amikor elnökjelöltként az ő neve szerepelt a szavazócédulán, ezek a háborúk az elnökségébe kerültek” – állapította meg elemzésében Patrick Buchanan, a The American Conservative-ban megjelent publicisztikájában. Persze Buchanan, aki Ronald Reagan elnöksége idején a Fehér Ház kommunikációs igazgatója volt, nem rajongója McCainnek, de ki más mutathatna rá jobban a szenátor hibáira, mint egyik fő kritikusa?
„Mi tesz minket kivételessé? A gazdagságunk? A nemzeti erőforrásaink? A katonai erőnk? Nagy, termékeny országunk? Nem, hanem az alapító eszméink és hűségünk hozzájuk otthon és viselkedésünk a világban tesznek minket kivételessé. Ezek gazdagságunk és erőnk forrásai. A törvény uralma alatt élni. Úgy szembenézni a fenyegetésekkel, hogy biztosak vagyunk benne: értékeink erősebbé tesznek minket ellenségeinknél” – írta McCain Mark Salterrel szerzőtársként jegyzett, májusban megjelent könyvében, a Nyughatatlan hullámban. Jól látható tehát a hihetetlen rajongása az amerikai demokrácia intézményei, ugyanakkor az ebből következő vaksága a rendszer hibái iránt. Ez a rajongás, találkozva McCain harcos, önjáró személyiségével és az amerikai kiválasztottságtudattal, oda vezetett, hogy a szenátor sokszor támogatott háborúkat, ha úgy gondolta, ez hazája érdeke, vagy ha beleillett a demokrácia nevében folytatott amerikai „keresztes hadjáratok” sorába.
Szíriával kapcsolatban azt vallotta, ha Washington hamarabb beavatkozik, és leváltja Aszadot, több százezer életet menthettek volna meg. Az orosz–grúz háború idején azt mondta: „Mind grúzok vagyunk.” Vlagyimir Putyin orosz elnököt Washington legfőbb ellenségének gondolta, és ez rányomta bélyegét egész életére.
Orbán Viktor magyar miniszterelnök nemzeti hősnek tartotta, de viszonyukat megrontotta McCain Putyinnal szembeni gyűlölete. Az amerikai szenátor nem tudta megbocsátani a magyar kormányfőnek azt, hogy Oroszországgal is jó kapcsolatra törekszik, ahogy később ezt nem tudta megbocsátani Donald Trump amerikai elnöknek sem.
Az agydaganat elleni harc aztán felőrölte az erejét: egyre kevesebbet vett részt a törvényhozói munkában, de a fontos szavazásokra bement, és megakadályozta például az Obamacare megszüntetését azért, mert szerinte a republikánusok szinte vita nélkül, erővel akarták átnyomni a kongresszuson a több millió ember életét meghatározó döntést.
McCain vadnyugati párbajhős volt: mindig azt tette, amit helyesnek vélt, saját „törvényei” szerint ítélt meg mindent és mindenkit, ugyanakkor könnyen kezdett „lövöldözésbe”. Nekünk magyaroknak is érdemes levonnunk a tanulságokat, és helyén kezelnünk örökségét: érdemes követnünk elvhűségében, de próbáljuk meg elkerülni hibáit.
John McCain szenátor öröksége kétélű: egyrészről háborús hős, az országáért küzdő konzervatív hazafi és egy elveihez hű politikus volt, másrészről pedig egy magát vissza nem fogó, szabadszájú fenegyerek, háborúpárti „héja”, és abból a szempontból nagyon is az amerikai politika korábbi fősodrába illő ember, hogy könnyedén mondott ítéletet más országok és nemzetek vezetői felett.
Amikor Vietnam felett lelőtték a gépét, és több mint öt évre fogságba esett, előbb próbálta meg az öngyilkosságot a hosszan tartó kínzások hatására, mint hogy aláírta volna az elé tolt hamis vallomást. Amikor pedig fogvatartói rájöttek, hogy az apja admirális, felajánlották, hogy elengedik, de ő nem volt hajlandó addig távozni, amíg az előtte fogságba esettek ki nem szabadultak.
A hadseregtől való leszerelés után politikai pályára lépett, de a gyerekként a nácizmus, majd fiatal felnőttként a kommunizmus és a Szovjetunió elleni harc szellemében felnőtt McCain nem tudta levetkőzni az örök háborúhoz való ragaszkodását. Ezzel nem volt egyedül, generációjában többen voltak, akik úgy gondolták, hogy ahol nem érvényesül az Egyesült Államok politikai vagy katonai befolyása, ott szörnyű ellenségek erősödhetnek meg.
A világ csendőrének szerepe részben érthetően következett a hidegháborús politikából. A Truman-doktrína által hirdetett feltartóztatás politikája, az Eisenhower-doktrína, amely lehetővé tette agresszió áldozatává váló államok megsegítését és a többi elv és doktrína a hidegháború alatt egyre erősítette azt a gondolatot, hogy globális birkózómérkőzés zajlik, amelyben már egy kis pozícióvesztés is végzetes következményekkel járhat. Aztán az ellenfél eltűnt, a mentalitás azonban maradt.
„John McCain háborús héja volt, és ezt büszkén hirdette is. De 2006-ban a kongresszus mindkét házában a Republikánus Párt vereségét eredményezték azok a háborúk, amelyeket támogatott. 2008-ban pedig, amikor elnökjelöltként az ő neve szerepelt a szavazócédulán, ezek a háborúk az elnökségébe kerültek” – állapította meg elemzésében Patrick Buchanan, a The American Conservative-ban megjelent publicisztikájában. Persze Buchanan, aki Ronald Reagan elnöksége idején a Fehér Ház kommunikációs igazgatója volt, nem rajongója McCainnek, de ki más mutathatna rá jobban a szenátor hibáira, mint egyik fő kritikusa?
„Mi tesz minket kivételessé? A gazdagságunk? A nemzeti erőforrásaink? A katonai erőnk? Nagy, termékeny országunk? Nem, hanem az alapító eszméink és hűségünk hozzájuk otthon és viselkedésünk a világban tesznek minket kivételessé. Ezek gazdagságunk és erőnk forrásai. A törvény uralma alatt élni. Úgy szembenézni a fenyegetésekkel, hogy biztosak vagyunk benne: értékeink erősebbé tesznek minket ellenségeinknél” – írta McCain Mark Salterrel szerzőtársként jegyzett, májusban megjelent könyvében, a Nyughatatlan hullámban. Jól látható tehát a hihetetlen rajongása az amerikai demokrácia intézményei, ugyanakkor az ebből következő vaksága a rendszer hibái iránt. Ez a rajongás, találkozva McCain harcos, önjáró személyiségével és az amerikai kiválasztottságtudattal, oda vezetett, hogy a szenátor sokszor támogatott háborúkat, ha úgy gondolta, ez hazája érdeke, vagy ha beleillett a demokrácia nevében folytatott amerikai „keresztes hadjáratok” sorába.
Szíriával kapcsolatban azt vallotta, ha Washington hamarabb beavatkozik, és leváltja Aszadot, több százezer életet menthettek volna meg. Az orosz–grúz háború idején azt mondta: „Mind grúzok vagyunk.” Vlagyimir Putyin orosz elnököt Washington legfőbb ellenségének gondolta, és ez rányomta bélyegét egész életére.
Orbán Viktor magyar miniszterelnök nemzeti hősnek tartotta, de viszonyukat megrontotta McCain Putyinnal szembeni gyűlölete. Az amerikai szenátor nem tudta megbocsátani a magyar kormányfőnek azt, hogy Oroszországgal is jó kapcsolatra törekszik, ahogy később ezt nem tudta megbocsátani Donald Trump amerikai elnöknek sem.
Az agydaganat elleni harc aztán felőrölte az erejét: egyre kevesebbet vett részt a törvényhozói munkában, de a fontos szavazásokra bement, és megakadályozta például az Obamacare megszüntetését azért, mert szerinte a republikánusok szinte vita nélkül, erővel akarták átnyomni a kongresszuson a több millió ember életét meghatározó döntést.
McCain vadnyugati párbajhős volt: mindig azt tette, amit helyesnek vélt, saját „törvényei” szerint ítélt meg mindent és mindenkit, ugyanakkor könnyen kezdett „lövöldözésbe”. Nekünk magyaroknak is érdemes levonnunk a tanulságokat, és helyén kezelnünk örökségét: érdemes követnünk elvhűségében, de próbáljuk meg elkerülni hibáit.