Galsai Dániel

Vélemény és vita

Egy részeg céllövő találatai

Lukács kártékony pályafutása alatt sárba taposta Krúdyt és Kosztolányit, nemkívánatosnak minősítette Weörest és Hamvast

Amikor Heller Ágnes a Szent István parkban tüntetett a leendő Szent István-szobor ellen, és védett egy szűk körben imádott gyilkost és szellemi terroristát, akkor az Isten fél térdre ereszkedett, és megbocsátott. Mert tudta, hogy a teremtés nem lett tökéletes, de a dolgok eredője valahol mégis a jó irányba mutat.

Régi elméletem, hogy néha ki kell mondani egyszerű, tiszta, értelmezhető, racionális, morálisan megkérdőjelezhetetlen mondatokat. Miképpen a presszóban, a közértben, a munkahelyen, az egyetemi aulában beszélnek az emberek – a szűk körű PC-terroristák diktatúrájától mentesen. Éppen ezért mondjuk most ki sallangmentesen, hogy Lukács György egy sötét gazember volt.

Közéleti-politikai életpályáját kevés számú még élő híve megpróbálja ellentmondásosnak, sőt tragikusnak beállítani, de a józan ész ellenáll ennek a utólagos szerecsenmosdatásnak. Kétségkívül átélte a 20. század legvérzivatarosabb évtizedeit – de ki nem, akkoriban? Az első világháborúban nem fegyveres szolgálatra vonult be, de 1916-ban az alól is felmentették. Ám ez az „untauglich” esztétát és filozófust egy csöppet sem akadályozta abban, hogy a Tanácsköztársaság dühödt pusztításában népbiztosként, utóbb politikai biztosként tevékenykedjen. Ebbéli minőségében a törékeny filosz továbbra sem lőtt, inkább lövetett: a Vörös Hadsereg tiszafüredi veresége után Poroszlón hét saját katonájának a fejébe röpíttetett golyót. Ez alighanem egy minimálisan humanista polgár számára önmagában elegendő lehet Lukács emberi megítéléséhez, de akkor már ürítsük fenékig a méregpoharat: hiteles feljegyzések és történészi kutatások szerint ez a fegyverforgatásra alkalmatlan filozopter a századparancsnokokat utasította, hogy a saját embereik közül jelöljék ki a halálra ítélteket! A szadizmusnak és a már-már perverzitásba hajló bosszúvágynak ez valami olyan csúcspontja, amihez nem szükséges kommentár.

Életrajzának további részletes taglalása nyilván szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit, ezért idézzük talán villanásokban: a kommün bukása után Bécsbe menekült, a 20-as, 30-as években hol ott, hol Berlinben, később Moszkvában élt és dolgozott, 1941-ben az NKVD letartóztatta, de ellentétben sok millió áldozattal, a sztálini terror csak Taskentbe lakoltatja.

A második világégést is (természetesen) így háborítatlanul túlélte, de már 1945-ben a Pázmány Péter Egyetem tanára, 1949–50-ben, az úgynevezett „Lukács-vitában” önkritikára kényszerült, de ’51-ig, majd ’53-tól újra parlamenti képviselő, ’56 tavaszán a Petőfi Körben még bírálja Nagy Imrét, de október 26-án már kormányában népművelési miniszter, őt is a jugoszláv követségre viszik, majd a szovjetek Romániába, ám elengedik, és szinte azonnal felvételét kéri az újjá alakuló MSZMP-be, miközben már akasztanak, és Nagy Imréék ítéletét készítik elő, nem veszik vissza, ezért „belső illegalitásba” vonul, s csak Nyugaton publikál 1965-ig.

Na, jó, ezt tényleg hagyjuk, mert azt hiszem, hogy az emberi létnek vannak olyan sötét mélységei, amelyek még akár vonzóak is lehetnek, előhozhatják az „örök túlélők” romantikáját, és azt semmiképpen nem szeretném.

Közelítsünk talán az észtétai-szellemtörténészi „nagyság” felől, elvégre a mintegy ötventagú Heller-különítmény is így tette a Szent István parkban. Lukács kilóra súlyos, kásahegynyi életművének egyik legfőbb posztamense az esztétika volt. Hosszú és kártékony szellemdiktátori pályafutása alatt a sárba taposta Krúdyt és Kosztolányit, a párt számára nemkívánatosnak minősítette Hamvas Bélát, Nemes Nagy Ágnest, Weöres Sándort, az egész legendás Újhold-nemzedéket, emigrációba kergette Márai Sándort! Viszont irodalmi etalonja volt Balázs Béla – van még ember e hazában, aki ezt a teljesen elfeledett kommunista fűzfapoétát még olvassa? Bár ez nyilván csak egy rész az egészből, de nagyon fontos rész. Olyan volt, mint a részeg céllövő, mindent eltalált, amit nem kellett volna – ma már egy értelmesebb középiskolás röhögőgörcsöt kapna hagymázas műelméleti bakugrásaitól.

Foglaljuk össze, bár igazából felesleges: áll egy szobor jelenleg a Szent István parkban, amely egy olyan embernek állít emléket, aki hosszú élete során végig egy embertelen diktatúrának a szolgálatában állt. Minden aljasságát, gyávaságát, vérgőzös lázálmait ép bőrrel túlélte. Nemcsak az ideológia olykor gyilkos fegyverével harcolt a rögeszméjéért, hanem valódival is, de ahhoz is hitvány volt, hogy legalább a saját kezével húzza meg a ravaszt. Ha ma élne, a „három csapás törvény” szerint bizton életfogytiglan börtönbe kerülne – teljesen jogosan.

Szellemtörténeti munkássága elporladt. Már 1971-es halála után egy évtizeddel is csak a legfanatikusabb neomarxisták olvasták, ha olvasták. Átlagosan öt-hatszáz oldalas könyveit ma már az antikváriumok sem veszik át, még ingyen sem. Ami az esztétikáját, művészeti, irodalomelméleti maradandóságát illeti (mert azért mégis az áll a legközelebb a kultúrát befogadni vágyókhoz): Balázs Béla.

Nos, ennek az embernek a szobráért tüntettek. Szimbolikusan annak a Heller Ágnesnek a vezetésével, aki ennek a lelki-szellemi zsákutcának az utolsó élő képviselője. Olyanok, akik nácinak bélyegezték Wass Albertet, aki soha senkit nem bántott, aki élete jó részét emigrációban töltötte. Akik leantiszemitázták Tormay Cécile-t, aki jóval a nácizmus térnyerése előtt meghalt.

Nemsokára Lukács helyett Szent István szobra áll majd a téren.

Mert a teremtés nem lett tökéletes, de a dolgok eredője valahol mégis jó irányba mutat.