Egy olvasott tengerész

 A héten az már a sokadik hajó volt, a taktika pedig a jól bevált: ahogy Afrika felől feltűnt egy vízi jármű, és lőtávolba ért, lőttek. Ahogy egy ideje már a spanyolok és a görögök is, és ahogy egy darabig a franciák is. Persze évekkel ezelőtt még mentettek, akit tudtak, de megváltoztak a viszonyok. Előbb az a pillanat jött el, amikor többen már nem fértek a hajóra, és legalább tucatnyi embert a tengerben kellett hagyni, s mire visszatértek, már nem volt értelme visszatérni.

Aztán az a pillanat jött el, amikor az első menekülttáborban túl nagyra nőtt a feszültség, két hétig tartott, amíg sikerült rendet teremteni. Az északi tartományokból továbbra sem kaptak segítséget, csak olyan szerencsétleneket, akik valahogy belóghattak a területükre. Majd aztán felgyorsultak az események, akárcsak a hajók, már nem lehetett két hét alatt rendet tenni, és mielőtt a következő őrület elkezdődött volna, a legénység négy tagjának, köztük neki is, nem volt hová és nem volt kihez hazamenni.

Utána már nemigen mentettek senkit, és a parton sem kérdeztek tőlük semmit, csak kiutalták a következő adag lőszert. A kormány, már ha éppen volt vagy van, csak nyűglődik. Akárcsak az unió, amely már nem is annyira unió a nagy francia választás óta. Megint rágyújtott, és Federicára, másodunokatestvérére gondolt, aki Strasbourgban maradt, és amikor végre férjhez ment, harmadik feleség lett, és engedelmesen öltötte fel a burkát. Aztán azon tűnődött kicsit, mert olvasott tengerész volt, hogy lám, annak a Houellebecqnek – pedig 2015-ben még szinte hihetetlennek tűnt, amit írt – csak igaza lett.

Hogy mindez erős túlzás? Hogy utópia? Mindkettő lehet. Néhány év múlva meglátjuk. Illetve hamarabb is, ha az osztrákok és a németek elkezdik ide visszaküldözgetni a menekülteket, a szerbek pedig felkészülnek valami nagyon kellemetlenre. Mert vannak, akik a plakátfiúknál-plakátlányoknál, a tépkedősöknél, mázolósoknál komolyabban veszik ezt a témát.

Először is, ha itt maradhatnak a menekültek, mit fognak dolgozni? Sok köztük a képzett CNC-marós,  műszerész, minden huszadik közgazdasági szakközépiskolát végzett, remek húsipari szakmunkások – akik, tekintettel arra, hogy honnan jöttek, hajlandók a sertést nem tisztátalan állatnak tekinteni –, és időnként a sebészek mellett egy-egy aneszteziológus is felbukkan közöttük? A kérdés minden bizonnyal költői, de tételezzük fel, hogy van szakképzettségük, és dolgozni is akarnak. Még azt is tételezzük fel, hogy vannak olyan vállalkozások nálunk, amelyek hajlandók őket foglalkoztatni. De hogy értik meg egymást? Mert magyarul biztosan nehezen menne. És valószínűleg angolul is.

Ha minderre esetleg az lenne az ellenzéki válasz, hogy mindez így van, de ha így is van, akkor miért nem indít a kormány tanfolyamokat a számukra, amelyeken szakmát is tanulhatnának és a nyelvet is elsajátíthatnák, akkor arra azt mondanám, az butaság. Először is, a kormánynak sokkal fontosabb foglalkozni a hazai munkanélküliség csökkentésével, sokkal fontosabb az elmaradott régiók felzárkóztatása, és sokkal fontosabbak azok a romákat segítő programok, amelyek miatt most megint és sokadjára és nem utoljára rossz fiúk vagyunk.

Majdnem biztos, hogyha maradnak itt menekültek, dolgozniuk kell – és valószínűleg ez a munka közmunka lesz, nem a mechatronika rejtelmeiben kell elmerülniük. Amit amúgy is támad a baloldal, és még hevesebben teszi majd, ha valóban arra fogják a migránsokat. Mert milyen dolog az?!

És ne feledkezzünk meg a lakhatásról, szállásról sem, mert a menekülttáborok már most tele vannak. Esetleg jön majd a szikra a túloldalról, hogy újakat kell nyitni? De mégis, miből? Ja, hogy az adófizetők forintjaiból? Tisztelettel, ezt a felvetést én nem támogatnám. Hogy akkor esetleg szigo­rúan önkéntes alapon be lehetne fogadni őket? Köszönöm, én ebből sem kérnék. Bár azt, mondjuk, gonosz módon megnézném, ahogy Gyurcsány egy langyos este, az elveszett kislány után szabadon, egyszer csak hazaállítana egy kevésbé megszeppent koszovói menekülttel. Vagy mit kezdene Vadai Ágnes két megtermett etióp szépfiúval? És mire gondolna az első hónap után Szigetvári Viktor, amelyet egy pakisztáni emberkével kellene egy fedél alatt töltenie? Vajon arra, hogy az a kétezer akkor is megérte? És ezek a szerencsések bizonyára nem panaszkodnak majd arra, hogy kevés az étel, hogy a menekülttábor bizony nem sokcsillagos szálloda, hogy nem erre számítottak, nem ezért jöttek, és egyébként is, ismerik a jogaikat – úgyhogy nekik más kell, de ha lehet, több.

És itt van még az az összevetés is, amikor a migránsokat a külföldön dolgozó magyarokkal hasonlítgatják össze. Pedig a különbség óriási. A külföldön dolgozó magyarok nem a zöldhatáron lógnak át a célországba, hanem rendesen, útlevéllel és az egyéb, legális úton beszerzett iratok birtokában. Szállásukat és munkájukat, még ha mosogatni mennek is, általában előre elintézték, és nagy gyakorisággal beszélik a fogadó ország nyelvét. Aztán, és talán ez a legfontosabb kitétel, ezeket a magyarokat hazavárjuk, mert – ellentétben a menekültekkel – itthon is szükség van rájuk.