Egy csepp élet

Az apja a gyerekre nézett, aztán az anyjára, de nem történt semmi, ezért a gyerek megismételte: Ámmolás!

Amikor újra megálltak, a szőke, két év körüli kisfiú megint csak megismételte a furcsa szót, amit persze most sem értettek a szülei. A gyerekkel egyébként most nem volt baj, csendesen ült a helyén, és el sem tűnt, mint két hete a zalakarosi strandon, ahol a frászt hozta a rokonságra, amikor nem találták. Később persze meglett, jóízűen evett egy ismeretlen családnál, akik nevetve etették csirkecombbal.

A mutatványt aztán rendszeresen megismételte, így már csak azt kellett figyelni, hogy hol esznek a hűvösben vagy a napon, és ha ez megvolt, akkor meglett a mindenevő gyerek is, mert nem volt válogatós.
Amikor újra megálltak, Tétnél járhattak talán, megint mondta és megint kimutatott az ablakon, az apja ekkor a homlokára csapott, mert nemrégiben látta a Volt egyszer egy Vadnyugatot, ahol szintén ez volt a megoldás: állomás. Okos vagy fiam, dicsérte a gyereket, pedig annak már nem sok köze volt a vasúthoz, míg a nagyapjának sokkal több. Az öreg a jegyzői állását cserélte fel a vasutas egyenruhára, ahogy az apja és két testvére is ezt a pályát választotta. Hogy hogyan lett mozdonyvezető, arról mindenki hallgatott a családban, mert mindenkinek elég volt annyi, hogy a vasút biztos megélhetést és nyugdíjat nyújt, ami a háború előtti időben nagy szó volt.

A városba is a vasúttal került a család, szépen lassan, úgy, ahogy a kisfiú dédapjának változtak az állomáshelyei.

El nem siettek semmit, de soha nem is késtek sehonnan. És a mozdonyokkal meg a szerelvényekkel is mindig szerencséjük volt.

Szerencséjük volt például a vaszari sorompónál, az utca végén, ahol mindig lassított a vonat, és ez pont jó volt arra, hogy fel lehessen adni a mozdonyra az ebédet. És arra is jó volt, hogy elkapják a kisfiú apját, aki úgy gondolta, a levessel együtt ő is felszállna a mozdonyra. Szerencsére nem sikerült neki, mert bizony nem a mozdonyra szállt volna fel, hanem a mennyekbe. A kisfiú az öregapjával, aki a mozdonyról leszállva a javítóműhely vezetője lett, sokszor járt az állomáson, de csak homályos emlékei vannak róla, az öregapja mozdonyfekete biciklijére és a korlátra, amihez azt rendszeresen odatámasztották, jobban emlékszik. A nagy fordítóház, csak az álmaiban jön elő, de az is egyre ritkábban és inkább csak az épület tömegére emlékszik. Arra viszont tisztán, még ma is, hogy milyen szaga volt az állomásnak, a gőzmozdonynak, és hogy nem volt szabad kinéznie az ablakon. Legalábbis az apja azt mondta neki, és amikor megkérdezte, hogy miért, mert a szélbe jó volt beletenni a fejét, az apja csak kidugta a kezét az ablakon. És amikor visszahúzta, az ujját borító fehér kötés tele volt koromszemcsékkel. Ezért, mondta, hogy ezek ne menjenek a szemedbe. A gyerek szót fogadott, és azon az úton nem sírt. És később sem, ha vonatról, vasútról, mozdonyról volt szó. Nem sírt, ha nem kapott csilingelő bádogmozdonyt, ami ha nekiment valaminek, akkor visszafordult, pedig az évek során az unokabátyja kettőt is kapott. Nem sírt akkor sem, amikor öreg katonáját a leszerelése napján elütötte a vonat, csak mozdulni nem tudott, percekig, amikor meghallotta a hírt. És nem sírt akkor sem, amikor az öregapját a Kálvárián, közel az állomáshoz és a sínekhez, eltemették. Nem sírt, mert nagyon szerette az öreget, aki egyszer azt mondta neki: Tudod fiam, a vasút, akárhová is megy, akármit is szállít, az mindig egy csepp élet.