Dwa bratanki

Látványosan, együtt határolódtak el a korlátlan bevándorlást pártoló tagállamoktól, ítélték el Brüsszel alaptalan vádjait s túlhatalmát; közösen álltak ki a nemzetállamiság mellett, s szokás szerint szóba került közös múltunk is.

A politika persze sűrűn nyúl mindenféle történelmi szövetséghez, hogy aktuális céljait igazolja. Különösen így van ez Közép-Európában – ahol minden szomszédunk volt már ellenségünk és szövetségesünk is, sűrűn váltogatva e szerepek között –, s különösen akkor, amikor valamely impérium árnyéka vetül rablóhatárokkal szabdalt térségünkre. Ezért különleges a lengyel–magyar kapcsolat, amelyben az ezeréves szomszédság dacára, történelmi léptékben igen ritka volt a konfliktus. Sőt, sokszor nem hogy érdekektől mentesen, de egyenesen saját érdekeinket hátra téve segítettük egymást a tatárjárástól ötvenhatig.

A balos és jobbos szociológusok által egyaránt birodalomnak tekintett EU árnyéka jó hosszú, bár legalább a centrum – azaz a közép-európai fejekben az örök Bécs, a „labancok” – már kerékbe törés és egyéb európai vívmányok alkalmazása nélkül próbálja lenyomni a perifériát, amely szintén eltekint a hasonló eszközöktől, amikor felveszi az elé dobott kesztyűt.

A közös Európa erős, keleti védőbástyája lehetne a visegrádiak tömbje, amely egy potenciális új hatalmi központ csírájaként jelenik meg a nyugati politikum horizontján. Bár a négyesfogat sok tekintetben inkább politikai PR, mint valós szövetség, pusztán azzal, hogy felvillantja az alternatíva lehetőségét, akkora vonzerőt gyakorol a térség államaira, hogy nemcsak a román és a szerb, de még a választásokra készülő osztrák politikusok egy része is felénk kacsintgat Merkel tanti hónalja alól. Az a Bécs, amely ellen egyébként 1335-ben Károly Róbert magyar, Kázmér lengyel és János cseh király erős szövetséget kötött – Visegrádon.

Nem véletlen, hogy a nyugati politikum minden eszközzel meg akarja akadályozni egy konkurens erőközpont létrejöttét; se a lengyelekkel, se velünk nem bírnak, hát próbálkoznak a bizonytalanabbakkal. Itt is előkerülnek történelmi érvek, csak éppen a magyarok ellen. Hol lennétek Clemenceau nélkül, bugrisok? – villantotta kissé gúnyos, huszonhatezer eurós mosolyát Emmanuel Macron francia elnök augusztusban a baráti barbárokra, a csehekre és a szlovákokra közép- európai turnéján, messze elkerülve Budapestet és Varsót. Csalódnia kellett: mismásolást és sumákolást kapott a kisantant árváitól, még Pozsonytól is. Pedig a kilövési engedélyt nem véletlenül adták ki a V4-ekre úgy, hogy Szlovákia kimaradt belőle – csakúgy, mint az a kéttucatnyi másik, zömmel nyugati tagállam, amely szintén nem fogadta be a kvóta szerint előírt számú migránst Olaszországból és Görögországból.

Mindez persze megint politikai PR: ez a pár ezer bevándorló csepp az évente érkező, milliós migránstengerben a dagályhoz szokott Nyugat számára. De mivel a magyar és a lengyel kormány közölte, hogy egyetlenegyet sem akar befogadni, a nyugatiak meg éppen ezzel az üggyel akarják demonstrálni, hogy mi itt Közép-Európában azt csináljuk, amit ők mondanak, folytatódik a birkózás. Ugyanakkor az uniós büntetőeljárások megakadályozásához, amellyel minket fenyegetnek, elég egyetlen vétó is. Orbán és Szydlo nem véletlenül barátkozik ilyen látványosan: október másodikán plenáris EP-ülés lesz Strasbourgban, s ilyenkor nem árt, ha az embernek van egy megbízható barátja, aki biztosan jó gombot nyom majd.