Vélemény és vita
Duna-parti sörbárok, sörbárók
Felelősséggel nagy formátumú elődök nyomdokaiba lépni mindig kihívás: nemhogy kötelezi, szinte agyonnyomja az embert
Ritka az ifjabb és az idősebb Alexandre Dumas, vagy éppen Széchényi Ferenc és Széchenyi István esete: Petőfi Zoltánból sem lett soha Sándor, Kossuth Ferencből sem Lajos. Megfelelni, méltónak bizonyulni nem könnyű. És olyanok is vannak szép számmal, akik a nagy névvel ápolt távoli vagy akár csak képzelt kapcsolattal takarják saját kisszerűségüket, mindenképpen valami számukra felérhetetlenhez mérve magukat: gondoljunk akár az olcsó kínai dömpingárun virító csonka pipára, akár a ködös hátterű magyar „vállalkozó” önfényező honlapjára, ahol a Keresztapa filmzenéje fogadja a látogatót.
Még nehezebb a helyzet, ha nem kisebb névhez kell méltónak bizonyulni, mint a legismertebb kolumbiai drogbáróé. Különösen, ha egy Duna-parti kocsma pozíciójából kell megugrani a latin-amerikai maffiózó imázsát, amelyről némi szójáték beiktatásával elnevezték. Emlékezetes, a Pablo keresztnévre hallgató bandavezér emberei ezreket tettek el láb alól az évtizedek alatt; az áldozatok között éppúgy megtalálhatóak voltak az óvatlan konkurensek, mint akadékoskodó politikusok, ügyvédek vagy épp egy enyveskezű építőmunkás. Arra, hogy a nagy ember családnevét felhasználó kocsmamenedzsment a kolumbiai bandavezér, vagy inkább a sor végén említett építőmunkás nagyvonalúságával és stratégiai érzékével van megáldva, talán rávilágít az a kétfelvonásos dráma, amelybe nemrég néhány ismerősömmel belefutottam.
Első alkalommal hatan ültünk le némi frissítő társaságában élvezni az első melegebb tavaszi délutánt. Nem ittunk sokat, s hárman, akik söröztünk, ugyanazt fogyasztottuk: két korsóval köszöntöttük a kora esti napsugarakat, két pohár pedig a halogatott távozáshoz igazodott. A sörözők közül végül ketten maradtunk hátra, s érkezett is a számla – hármunk fogyasztásának megfelelő mennyiségről. Udvariasan szóvá tettük, hogy barátunk már rendezte az őt illető részt, mire némi zavar támadt a rendszerben. Abban a helyzetben hajlamosak voltunk egyszerűen félreütött számlának vagy gyenge lehúzási kísérletnek gondolni a dolgot, de utólag már belátom: valószínűleg a nagy Pablo emlékére szerettek volna valami igazán világraszóló balhét csinálni, s ehhez kellett egyeztetniük a stratégiát. A kolumbiai ismert volt erőteljes fellépéséről és mindenhatóságot sugárzó karizmájáról, ami talán többet tett hozzá hírnevéhez, mint bérgyilkosai. A határozott léptekkel elénk álló főpincér is megpróbálta hozni a figurát tévedhetetlen rendelésfelvevő szoftverükre hivatkozva, amely azonban – minő fájdalom – sajnos nem tartalmazza tételesen az egy asztalhoz tartozó fogyasztást, és – minő véletlen – a számlából sincsen másodpéldány. Szintén utólag visszagondolva áldom előrelátásomat, hogy nem érdeklődtünk például e gyakorlat és az adóhatóság relációjáról – ki tudja, nem végezték volna-e betoncsizmában a Duna mélyén a NAV-os hölgyek és urak. Továbbá megvádolta társaságunk többi tagját is azzal, hogy biztosan ők nem fizették ki a fogyasztásukat – ez a magyarázat sem lett volna ráció nélküli, ha nem vagyunk gyakorlatilag színjózanak.
Így viszont – talán makacsságunknak, talán telefonon utolért harmadik söröző barátunknak köszönhetően – a Duna-parti keresztapák végül letettek a plusz kétezer forint behajtásáról, savanyúan hozzátéve, „a ház terhére”, ami – félretéve a viccet – vélhetőleg a rendelést felvevő, velünk végig udvarias első pincér pénztárcáját jelenthette, aki távozásunkkor elnézést kért a főnöke helyett is.
Pablo nem szerette, ha borsot törtek az orra alá; arról is híres volt, hogy kivárta a megfelelő alkalmat, és akkor csapott le ellenségeire: voltak, akiket például luxusbörtöneként funkcionáló rezidenciájába csalt, és ott végzett velük. Mi egy elmaradt egyetemi óra nyomán tévedtünk a Duna-partra néhány héttel az első eset után, korábban szabadult barátainkat keresve. A főpincért csak akkor ismertük fel, amikor már a többiek mellé telepedtünk, és realizáltuk, hogy a sok jellegtelen hely közül éppen a múltkorit sikerült választania a társaságnak. Találgattunk, hogy vajon ő is emlékszik-e ránk, s megkezdődött a nagyszabású dráma második felvonása. Felvezetőként a kért italokra fél órát vártunk – hogy a kolumbiai bandavezér is előszobáztatta-e kivégzésre szánt áldozatait, nem tudni –, de ekkor már ott lebegett a revánsszag a levegőben.
Nem hiába vártunk, a válaszcsapás egyszerre volt elegáns és frappáns, méltó a nagy Pablóhoz: a főpincér az italokkal együtt hozta véres lófejként a vészjósló, fekete noteszbe rejtett számlát. Kollégája pedig, hogy egyértelművé tegye a helyzetet – hiá-ba, a kolumbiai is imádta a jó zsaru-rossz zsaru játékot –, pár perccel később szó nélkül az asztalunkhoz lépett, s tüntetőleg belenézett a noteszba, vajon rendeztük-e már a fogyasztást. Társai eközben bentről bámulták meredten az asztalunkat.
Amikor ezt a társaságban ülő, az első felvonásból kimaradt egyik hölgy szóvá tette – kérdését hozzánk, és nem a pincérhez címezve –, utóbbitól váratlanul megkapta a választ erre is és a számlára is: a pincér felénk, a sörincidens elszenvedői felé intett, s közölte: mivel, mint mondta, mi „fizetés nélkül távoztunk”, ezért csak akkor hoznak újabb kört, ha az addigi cechet rendezzük. Miközben azon tanakodtunk, hogy mindezen bosszankodjunk, vagy nevessünk-e inkább, az alvilág urai minden bizonnyal arról tanácskoztak a konyhában, hogy betoncsizma vagy „kolumbiai nyakkendő” legyen-e büntetésünk. Nem derült ki, mert nem feszítettük tovább a húrt: fizettünk, és lassan felkászálódva elbúcsúztunk – reményeink szerint örökre – a latin-amerikai maffiózó budapesti familiárisaitól.
Közben a közös nyelvet is megtaláltuk a főpincérrel: mosolyogva elmondott „viszontlátás”-unk hangsúlya a kolumbiai spanyolban is ugyanazt jelentette, mint magyarul.
Még nehezebb a helyzet, ha nem kisebb névhez kell méltónak bizonyulni, mint a legismertebb kolumbiai drogbáróé. Különösen, ha egy Duna-parti kocsma pozíciójából kell megugrani a latin-amerikai maffiózó imázsát, amelyről némi szójáték beiktatásával elnevezték. Emlékezetes, a Pablo keresztnévre hallgató bandavezér emberei ezreket tettek el láb alól az évtizedek alatt; az áldozatok között éppúgy megtalálhatóak voltak az óvatlan konkurensek, mint akadékoskodó politikusok, ügyvédek vagy épp egy enyveskezű építőmunkás. Arra, hogy a nagy ember családnevét felhasználó kocsmamenedzsment a kolumbiai bandavezér, vagy inkább a sor végén említett építőmunkás nagyvonalúságával és stratégiai érzékével van megáldva, talán rávilágít az a kétfelvonásos dráma, amelybe nemrég néhány ismerősömmel belefutottam.
Első alkalommal hatan ültünk le némi frissítő társaságában élvezni az első melegebb tavaszi délutánt. Nem ittunk sokat, s hárman, akik söröztünk, ugyanazt fogyasztottuk: két korsóval köszöntöttük a kora esti napsugarakat, két pohár pedig a halogatott távozáshoz igazodott. A sörözők közül végül ketten maradtunk hátra, s érkezett is a számla – hármunk fogyasztásának megfelelő mennyiségről. Udvariasan szóvá tettük, hogy barátunk már rendezte az őt illető részt, mire némi zavar támadt a rendszerben. Abban a helyzetben hajlamosak voltunk egyszerűen félreütött számlának vagy gyenge lehúzási kísérletnek gondolni a dolgot, de utólag már belátom: valószínűleg a nagy Pablo emlékére szerettek volna valami igazán világraszóló balhét csinálni, s ehhez kellett egyeztetniük a stratégiát. A kolumbiai ismert volt erőteljes fellépéséről és mindenhatóságot sugárzó karizmájáról, ami talán többet tett hozzá hírnevéhez, mint bérgyilkosai. A határozott léptekkel elénk álló főpincér is megpróbálta hozni a figurát tévedhetetlen rendelésfelvevő szoftverükre hivatkozva, amely azonban – minő fájdalom – sajnos nem tartalmazza tételesen az egy asztalhoz tartozó fogyasztást, és – minő véletlen – a számlából sincsen másodpéldány. Szintén utólag visszagondolva áldom előrelátásomat, hogy nem érdeklődtünk például e gyakorlat és az adóhatóság relációjáról – ki tudja, nem végezték volna-e betoncsizmában a Duna mélyén a NAV-os hölgyek és urak. Továbbá megvádolta társaságunk többi tagját is azzal, hogy biztosan ők nem fizették ki a fogyasztásukat – ez a magyarázat sem lett volna ráció nélküli, ha nem vagyunk gyakorlatilag színjózanak.
Így viszont – talán makacsságunknak, talán telefonon utolért harmadik söröző barátunknak köszönhetően – a Duna-parti keresztapák végül letettek a plusz kétezer forint behajtásáról, savanyúan hozzátéve, „a ház terhére”, ami – félretéve a viccet – vélhetőleg a rendelést felvevő, velünk végig udvarias első pincér pénztárcáját jelenthette, aki távozásunkkor elnézést kért a főnöke helyett is.
Pablo nem szerette, ha borsot törtek az orra alá; arról is híres volt, hogy kivárta a megfelelő alkalmat, és akkor csapott le ellenségeire: voltak, akiket például luxusbörtöneként funkcionáló rezidenciájába csalt, és ott végzett velük. Mi egy elmaradt egyetemi óra nyomán tévedtünk a Duna-partra néhány héttel az első eset után, korábban szabadult barátainkat keresve. A főpincért csak akkor ismertük fel, amikor már a többiek mellé telepedtünk, és realizáltuk, hogy a sok jellegtelen hely közül éppen a múltkorit sikerült választania a társaságnak. Találgattunk, hogy vajon ő is emlékszik-e ránk, s megkezdődött a nagyszabású dráma második felvonása. Felvezetőként a kért italokra fél órát vártunk – hogy a kolumbiai bandavezér is előszobáztatta-e kivégzésre szánt áldozatait, nem tudni –, de ekkor már ott lebegett a revánsszag a levegőben.
Nem hiába vártunk, a válaszcsapás egyszerre volt elegáns és frappáns, méltó a nagy Pablóhoz: a főpincér az italokkal együtt hozta véres lófejként a vészjósló, fekete noteszbe rejtett számlát. Kollégája pedig, hogy egyértelművé tegye a helyzetet – hiá-ba, a kolumbiai is imádta a jó zsaru-rossz zsaru játékot –, pár perccel később szó nélkül az asztalunkhoz lépett, s tüntetőleg belenézett a noteszba, vajon rendeztük-e már a fogyasztást. Társai eközben bentről bámulták meredten az asztalunkat.
Amikor ezt a társaságban ülő, az első felvonásból kimaradt egyik hölgy szóvá tette – kérdését hozzánk, és nem a pincérhez címezve –, utóbbitól váratlanul megkapta a választ erre is és a számlára is: a pincér felénk, a sörincidens elszenvedői felé intett, s közölte: mivel, mint mondta, mi „fizetés nélkül távoztunk”, ezért csak akkor hoznak újabb kört, ha az addigi cechet rendezzük. Miközben azon tanakodtunk, hogy mindezen bosszankodjunk, vagy nevessünk-e inkább, az alvilág urai minden bizonnyal arról tanácskoztak a konyhában, hogy betoncsizma vagy „kolumbiai nyakkendő” legyen-e büntetésünk. Nem derült ki, mert nem feszítettük tovább a húrt: fizettünk, és lassan felkászálódva elbúcsúztunk – reményeink szerint örökre – a latin-amerikai maffiózó budapesti familiárisaitól.
Közben a közös nyelvet is megtaláltuk a főpincérrel: mosolyogva elmondott „viszontlátás”-unk hangsúlya a kolumbiai spanyolban is ugyanazt jelentette, mint magyarul.