Dühös civil heccmesterek

Bár mindig is igyekeztek létező témákhoz kötni az egymással is perlekedő tüntetők a menetrend szerinti utcára vonulásuk okait, de végül is a kormány iránt táplált gyűlöletükön kívül semmiféle minőségi tartalmat – urambocsá! –, alternatívát nem tudtak ez idáig felmutatni. Mondták ugyan, hogy az internetadó ellen; volt, hogy a még megmaradt magánnyugdíjpénztárak mellett; s végül olyan is történt, hogy a költségvetés elfogadása miatt vonultak utcára – de visszatekintve az őszi mozgolódásokra, egy igencsak kaotikus hőbörgés rajzolódik ki. A főszereplők, a „nem kiválasztott” szónokok is sokat tettek azért, hogy kilógjon az a bizonyos lóláb, miszerint itt valójában nem a civilek által védelmezett nemes ügyekről van már régen szó, hanem pusztán a választásokat vesztesen megélt emberek felhecceléséről. Ami természetes, és bele is kell, hogy férjen egy demokrácia működésébe. Csak éppen őszintétlen.

De a „dühös civilek” felheccelői nemcsak őszinteségükben vagy felkészültségükben hagytak maguk után némi kívánnivalót, stílusuk is furcsa. Egyrészt a különböző nívótlan tehetségkutatók előválogatásain bohóckodó előadókat megidézve produkálják magukat a színpadon, másrészt elővették azt a trágár stílust is, amelyet legfeljebb a szexuálisan túlfűtött valóságshow műsorokban szokhattunk meg. Ebben a megvilágításban úgy tűnik, hogy a kormánypártnak egyelőre nem kell valami új és komoly politikai erő kialakulásától tartania. Kivétel talán az lehetne, ha az egyre inkább „dühös civilek” elé igyekvő Gyurcsány Ferenc elviszi a mozgolódókat egy egészen más irányba. Ez egyelőre nem sikerült, hiszen nemet mondtak a bukott miniszterelnökre.

A „dühös civilek” vezetőiről, azaz a „főheccmesterekről” két fontos tényt kell itt leszögeznünk. Az embereket az utcára szólító, majd a sajtót erről értesítő, szónokolni és politizálni kiálló civil ember ugyanis valóban maradhat civil, ugyanakkor átlép egy olyan határt, ahol már nem bújhat a „nem vagyok pártpolitikus” paraván mögé. Ne csodálkozzon, ha személyét „előveszik”, esetleges pártkötődését, más ügyeit megírják.
Végül pedig a második, és véleményem szerint az egyik legfontosabb igény, aminek lassan fel kell majd merülnie e „dühös civil” csoportok szervezőivel kapcsolatban: a törvényes működés és a pénzügyi átláthatóság követelménye. Hisz, ha folyamatosan szervezkednek, és ehhez rendszeresen pénzt gyűjtenek, akkor bizony el kell gondolkodniuk azon, hogy Magyarországon több tízezer civilszervezet létezik, melyek jogilag bejegyzett módon, a törvényeknek megfelelően, pénzügyileg átlátható módon járnak el – ellenben a közösségi oldalakon szerveződő „dühös civilekkel”. A spontán gyülekezés és a nyilvános véleménynyilvánítás fontos alapjog ugyan, amelyet védenünk kell, de az ezzel való visszaélést ellenben nem szabadna elharapózni hagyni. Mert ha egy Facebook-csoport folyamatosan, minden jogi és pénzügyi ellenőrzés nélkül tevékenykedhet hosszú távon – bizonyíthatóan túllépve a spontán tiltakozás jogának kereteit –, akkor viszont miért is várnánk el a többi civilszervezettől, hogy bejegyezve, a törvényeknek megfelelően, pénzügyileg átlátható módon működjön? És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy ha az állam hagyja, hogy a „dühös civilek” a spontaneitás hazugsága és véleménynyilvánítás joga mögé bújva megkerüljék a törvényeket, illetve „megússzák” a pénzügyi ellenőrzéseket – akkor mit mondhatunk később azokról a neofasisztákról, akik ugyanazt teszik majd; s akiket, mivel jogilag nem is léteznek, nem is lehet majd számon kérni, míg céljaikat hasonló hazug módon fogalmazzák meg, mint a „dühös civilek főheccmesterei”?