Vélemény és vita
Drezdai abszurd
Minden német liberális számára létezik egy gumicsont, amit sem kiköpni, sem lenyelni nem tud
S ez az, hogy a német polgári lakosság tömeges megölése a győztesek háborús céljai közé tartozhatott - Thomas Mann évődött is erről Bertolt Brechttel, Ilja Ehrenburg pedig a bosszút a vörös katona kötelességévé tette –, s hogy a több millió saját ártatlan áldozatról való megemlékezés a nemzet önmagára találásának a jele. A német szenvedések szimbolikus napja a két állam egyesítése után 1945. február 13. lett, az a nap, amikor a háború végén az angolszász bombázók a levegőből tűztengerré változtatták az Elba-parti Firenzét. (Érdemes erről elővenni Kurt Vonnegut Ötös számú vágóhídját: az író hadifogolyként élte át ezt a tömegmészárlást.) Ha rátekintünk a térképre, akkor láthatjuk, hogy az FDP, az értelmiség egy részét s csúcsán a nagypolgári, gazdag protestánsokat tömörítő liberális párt a katolikus Bajorország és a keleti tartományok kivételével csak nyugaton ér el választási sikereket: keleten pusztán Drezda, az emlékezetpolitika frontvárosa az övék. S mivel közeleg az elmúlt években utcai összetűzésekig is fajult megemlékezés napja, a város szabad demokrata polgármestere, Dirk Hilbert úgy érzi, hogy meg kell osztania aggályait a nyilvánossággal.
A polgármester úr egy kicsit ordenáré, egy kicsit pojáca, s nyilvánvaló, hogy nem tetszik neki Drezda szenvedésének a nyugati protokollrendbe való beillesztése. Drezda nem lehet az áldozati város mítoszának megtestesülése – jelentette ki –, nem lehet német Hirosima vagy Nagasaki, „különben is, mint ez tudományosan is beigazolódott, Drezda nem volt ártatlan város.” (Megjegyzem, katonai szempontból nem volt jelentősége, s talán ezért még bunkereket sem építettek lakóinak, csak a város Gauleitere-villájának kertjében volt mutatóba egy.) S mindjárt bátor, kezdeményező szemlélettel honfitársai szemébe vágja, hogy február 13-án nemcsak a város pusztulásáról, de a szír polgárháború áldozatairól is meg fognak emlékezni, s a Neumarkton a szokásos emberlánc a jelen szörnyűségeit szimbolizáló, egymásra halmozott roncskocsiktól fog kiindulni, a Semper-opera előtt pedig a Földközi-tenger vízébe fulladt migránsoknak szentelik e napot, mondván, hogy a Levante üzenete Drezdában is érezhető legyen. (Fölös igyekezet, a „levanteiek” jóvoltából a főpályaudvaron ez az üzenet hétköznap is elég figyelemfelkeltő.) Hilbert nincs egyedül aggályaival: a Süddeutsche Zeitung azt írja, hogy a Drezda pusztulásán mostanában felcsapó populista indulatok a „hajdani totalitarizmus feléledésével fenyegetnek.” (A társadalmi erjedés a nácizással persze aligha oldódik meg.)
Egy kérdésre feltétlenül válaszolni kell: mi a morális ítélet? Azaz van-e jó bombázás és rossz, ha mindezt a vesztes fél repülői teszik? (A németek tonnában mérve a bombák a tízszeresét kapták, mint amennyit ők dobtak le nyugaton.)
Jörg Friedrich – a nyugat-berlini trockisták volt vezetője – 2002-ben Brand (Tűzvihar) címmel adta ki a német városok pusztulásáról szóló könyvét, amely hónapokig vezette a sikerlistát. Végre – mondta a német olvasó. De a történészszakmának a drámai tények s az angolszászok bűnösségének bemutatása nem tetszett, s az önmeghasonlásig beteg német média azzal is támadta Friedrichet, hogy holocaustszerű mítoszt akar teremteni honfitársai szenvedéséből. Ami persze több mint illetlenség.
A honeckeri időkben a drezdaiak február 13-án néma menetben, gyertyákkal mentek le az Elba-partra, hogy emlékezzenek, s még a népi milícia és a Stázi sem nagyon avatkozott közbe. S csak az egyesülés után, 1992-ben emlékezett meg Richard von Weizsäcker február 13-ról, ám az egészet a háború rovására írta Bombázó Harris és az angolok felelősségének felvetése nélkül. Az államelnöki szöveg éppúgy semmitmondó volt, mint Ulbrichté és Honeckeré, a szocia-lista egységpárt vezetőié, akik szerint „a hitleri fasizmus véres szüretjéből” Drezda sem maradhatott ki. (Mindenesetre annak a magyar turistának, aki az Elba partján arra jár, érdemes megtekintenie az iráni–osztrák Yadegar Asisi hatalmas művét az égő városról, hogy érzékelje az érzékelhetetlent.)
Tömeggyilkosságoknál a halottak megszámlálása igen nehéz. Valóban túlszárnyalta Nagasakit és Hirosimát Drezda? A hivatalos számok 25 és 35 ezer között mozognak. A történész Wolfgang Schaarschmidt, aki a város lakójaként túlélte a támadást, kételkedik bennük. Orvosegyetemi tanulmányait egykor a Stázi szakította meg, s négy évet töltött a Bautzen II. különleges büntetőintézetben. A nyolcvanas években lett történész, s amikor megnyíltak az addig titkos levéltári anyagok Drezda bombázásáról, alaposan átkutatta őket. Kiderült, hogy 1946-ban a város kommunista polgármestere, Weidauer kis számokat adott meg az elpusztultakról, mert az oroszok nem akarták, hogy a nürnbergi perben az angolok ellen felmerülhessen a háborús bűnösség gyanúja, s a náci suttogó propaganda ezt kihasználja. A kórházi és más jelentések alapján az áldozatok száma 80-90 ezerre rúghatott, s ennyire becsülte őket Hanns Voigt, a Halottak és Eltűntek Nyilvántartó Központjának akkori vezetője is, de szovjet források ezeknél is nagyobb számokra utalnak. Még a számok is az önmeghasonlásig abszurdak.
A polgármester úr egy kicsit ordenáré, egy kicsit pojáca, s nyilvánvaló, hogy nem tetszik neki Drezda szenvedésének a nyugati protokollrendbe való beillesztése. Drezda nem lehet az áldozati város mítoszának megtestesülése – jelentette ki –, nem lehet német Hirosima vagy Nagasaki, „különben is, mint ez tudományosan is beigazolódott, Drezda nem volt ártatlan város.” (Megjegyzem, katonai szempontból nem volt jelentősége, s talán ezért még bunkereket sem építettek lakóinak, csak a város Gauleitere-villájának kertjében volt mutatóba egy.) S mindjárt bátor, kezdeményező szemlélettel honfitársai szemébe vágja, hogy február 13-án nemcsak a város pusztulásáról, de a szír polgárháború áldozatairól is meg fognak emlékezni, s a Neumarkton a szokásos emberlánc a jelen szörnyűségeit szimbolizáló, egymásra halmozott roncskocsiktól fog kiindulni, a Semper-opera előtt pedig a Földközi-tenger vízébe fulladt migránsoknak szentelik e napot, mondván, hogy a Levante üzenete Drezdában is érezhető legyen. (Fölös igyekezet, a „levanteiek” jóvoltából a főpályaudvaron ez az üzenet hétköznap is elég figyelemfelkeltő.) Hilbert nincs egyedül aggályaival: a Süddeutsche Zeitung azt írja, hogy a Drezda pusztulásán mostanában felcsapó populista indulatok a „hajdani totalitarizmus feléledésével fenyegetnek.” (A társadalmi erjedés a nácizással persze aligha oldódik meg.)
Egy kérdésre feltétlenül válaszolni kell: mi a morális ítélet? Azaz van-e jó bombázás és rossz, ha mindezt a vesztes fél repülői teszik? (A németek tonnában mérve a bombák a tízszeresét kapták, mint amennyit ők dobtak le nyugaton.)
Jörg Friedrich – a nyugat-berlini trockisták volt vezetője – 2002-ben Brand (Tűzvihar) címmel adta ki a német városok pusztulásáról szóló könyvét, amely hónapokig vezette a sikerlistát. Végre – mondta a német olvasó. De a történészszakmának a drámai tények s az angolszászok bűnösségének bemutatása nem tetszett, s az önmeghasonlásig beteg német média azzal is támadta Friedrichet, hogy holocaustszerű mítoszt akar teremteni honfitársai szenvedéséből. Ami persze több mint illetlenség.
A honeckeri időkben a drezdaiak február 13-án néma menetben, gyertyákkal mentek le az Elba-partra, hogy emlékezzenek, s még a népi milícia és a Stázi sem nagyon avatkozott közbe. S csak az egyesülés után, 1992-ben emlékezett meg Richard von Weizsäcker február 13-ról, ám az egészet a háború rovására írta Bombázó Harris és az angolok felelősségének felvetése nélkül. Az államelnöki szöveg éppúgy semmitmondó volt, mint Ulbrichté és Honeckeré, a szocia-lista egységpárt vezetőié, akik szerint „a hitleri fasizmus véres szüretjéből” Drezda sem maradhatott ki. (Mindenesetre annak a magyar turistának, aki az Elba partján arra jár, érdemes megtekintenie az iráni–osztrák Yadegar Asisi hatalmas művét az égő városról, hogy érzékelje az érzékelhetetlent.)
Tömeggyilkosságoknál a halottak megszámlálása igen nehéz. Valóban túlszárnyalta Nagasakit és Hirosimát Drezda? A hivatalos számok 25 és 35 ezer között mozognak. A történész Wolfgang Schaarschmidt, aki a város lakójaként túlélte a támadást, kételkedik bennük. Orvosegyetemi tanulmányait egykor a Stázi szakította meg, s négy évet töltött a Bautzen II. különleges büntetőintézetben. A nyolcvanas években lett történész, s amikor megnyíltak az addig titkos levéltári anyagok Drezda bombázásáról, alaposan átkutatta őket. Kiderült, hogy 1946-ban a város kommunista polgármestere, Weidauer kis számokat adott meg az elpusztultakról, mert az oroszok nem akarták, hogy a nürnbergi perben az angolok ellen felmerülhessen a háborús bűnösség gyanúja, s a náci suttogó propaganda ezt kihasználja. A kórházi és más jelentések alapján az áldozatok száma 80-90 ezerre rúghatott, s ennyire becsülte őket Hanns Voigt, a Halottak és Eltűntek Nyilvántartó Központjának akkori vezetője is, de szovjet források ezeknél is nagyobb számokra utalnak. Még a számok is az önmeghasonlásig abszurdak.