Disznószag

Az euroatlanti integrációtól, pontosabban az európai uniós társulási szerződéstől az elnök, Viktor Janukovics ugyanis visszatáncolt, miután kedvezőbb ajánlatot kapott Vlagyimir Putyin orosz elnöktől.

A tüntetések mindennaposakká váltak, s 2014. február közepén véres összecsapásokká fajultak. Emberek haltak meg – értelmetlenül. Ekkor érkezett három uniós külügyminiszter Kijevbe, hogy közvetítsen a felek között. Ennek eredménye egy egyezmény lett, amelyet február 21-én írtak alá. A dokumentum  előirányozta az előre hozott elnökválasztást, és visszaállították a 2004-es, az elnöki jogköröket korlátozó alkotmányt.
Az Euromaidan tüntetői viszont továbbra is a téren maradtak, és nem fogadták el az egyezményt.
Janukovics azonnali lemondását követelték, és a halálos áldozatokkal járó összecsapások felelőseinek törvény elé állítását. Február 22-én a parlament bizalmatlansági szavazás után felmentette az elnököt, aki elmenekült az országból.

2014. február 26-án Putyin rendkívüli katonai gyakorlatot rendelt el az orosz hadsereg harckészültségének ellenőrzésére az Ukrajnával határos területeken, majd Oroszország megindította a Krím-félsziget megszállását az ott élő orosz kisebbség érdekeinek biztosítása ürügyén. Március 18-án bejelentették a Krím egyesülését Oroszországgal.

Annak pillanatát, hogy a Nyugat, illetve az Amerikai Egyesült Államok a háttérben mikor folyt bele a történésekbe, nem sikerült pontosan rögzíteni. De a disznószag egyre áthatóbbá kezdett válni, vagy legalábbis elhozták térségünkbe az újonnan felcsapó Disznó-öbölbeli hullámok. S ha nem Kuba, akkor Chile és Salvador Allende sorsa mindenképpen az eszünkbe jut.

A dél-amerikai országban Allende elnöksége alatt, 1970-1973 között marxisták kerültek kormányra, akik államosították a rézbányákat, amelyek addig külföldi, főleg amerikai tőkével működtek. Ma már tény, hogy Washington, a már Fidel Castro ellen is bevetett CIA-t felhasználva, mindent elkövetett a chilei kormány ellehetetlenítésére. Végül 1973 közepén csaknem egyidejűleg léptek sztrájkba az orvosok, a tanárok, a diákok, a rézbányászok és a kisvállalkozók. Szeptember 11-én Allendét saját fegyveres erői bombázták az elnöki palotában.

Ukrajnában, főleg a keleti végeken majd egy éve nincs béke. Az Egyesült Államok és az Európai Unió emiatt Moszkvát bünteti, s Brüsszel arra sincs tekintettel, hogy ezzel súlyosan sérül több tagországának érdeke is.
Milánó fontos tanácskozás helyszíne volt az elmúlt két napban. Az ott tartott Ázsia-Európa Találkozó majdnem felért egy ENSZ-közgyűléssel, hiszen jelen volt mindenki, aki ma számít a világpolitikában. Nem véletlenül remélte a világ józanabbik része, hogy az észak-olasz városban fordulóponthoz juthat el az, amit a közelmúltban már Ferenc pápa is egyszerűen csak harmadik világháborúnak nevezett.

Milánót felhasználva hallatta a hangját például Mihail Gorbacsov volt szovjet elnök is, amikor a szankciós politika feladását és párbeszédet sürgetett a Nyugat és Oroszország között a Rosszijszkaja Gazeta című lapban.

A peresztrojka atyja szerint az első lépés, hogy ki kell lépni a kölcsönös vádaskodások és szankciók logikájából, s úgy vélekedett: Oroszország már megtette ezt a lépést, amikor tartózkodott a válaszintézkedésektől a legutóbbi nyugati szankciók után. Most a nyugati partnereken a sor – hangoztatta, majd egy másik, az Interfax orosz hírügynökségnek adott interjúban reményét fejezte ki, hogy Milánóban megkezdődik a szankciók feloldásának folyamata.

S miközben mindenki a maga igazát kereste a városban, kormányfőnk által Magyarország is hallatta a hangját, s a külügyminiszterünk a Financial Timesnak is nyilatkozott. Az Oroszországgal szemben foganatosított szankciók nem hozták meg a remélt eredményt, mivel egyértelmű, hogy az orosz–ukrán konfliktus nem enyhül, eközben pedig Európa és leginkább Közép-Európa gazdaságai szenvednek – jelentette ki Szijjártó Péter. Majd azt hangsúlyozta, hogy Magyarországot a szankciók miatt naponta ötvenmillió forint veszteség éri. Oroszország ugyanis a harmadik legnagyobb kereskedelmi partnerünk, és sajnálatos módon az oda és a FÁK-államokba irányuló exportunk tizenkét százalékát veszítettük el az év eddigi szakaszában.

Így váltunk ismét a nagyok játékává. Mint 1956-ban, amikor a ma már a magyar demokráciát féltő Egyesült Államoknak fontosabb volt a szuezi válság, mint a pesti utcákon csorgó vér.

Ezért nem kellene már azon csodálkozni a külföldi kancelláriákban, hogy Magyarország megpróbál a saját útján járni, és támogatja a keleti, így ázsiai piacok felé történő nyitást. Addig mindenképp, amíg valóban megvalósulnak a Milánóban pénteken lefektetett hangzatos elvek a világbékéről.

Mert arról még nem érkezett hír, hogy a szankciókat is feloldották volna.