Devizás titkok

Nem volt könnyű a mögöttünk álló mintegy hét esztendő: jogszabályi tiltások, hatósági árfolyamok, szerződések átszerkesztése – hogy csak a javát említsük azoknak a döntéseknek, amelyekkel a kormányok interveniáltak a gazdasági viszonyokba, no és a privát szférába. A tét hatalmas volt, és most sem lebecsülendő: csúcsidőszakban forintban számolva meghaladta a 6500 milliárdot a devizahitelek összege, jelenleg pedig több mint négyezermilliárdra rúgnak a banki kölcsönök értékei.

De zárjunk is le egy vitát ezen a téren: ha nem lett volna a szerződések mögött deviza, aligha szállna be a Magyar Nemzeti Bank kilencmilliárd euróval a mentőakcióba. A jegybank ugyanis a jövő évi konvertáláskor a felszabaduló devizaigényt Magyarország nemzetközi tartalékaiból fedezi. Több mint 33 milliárd euróra rúgnak hazánk nemzetközi tartalékai, az említett kilencmilliárd eurós tétel – még ha óriásinak tűnik is – beáldozható. Tudniillik az idevonatkozó közgazdasági szabály alapján Magyarországnak elegendő 22-23 milliárd eurónyi devizatartalék is. Esetünkben – hiába vagyunk pénz- és tőkeszegény ország, amelynek adóssága jelentős része devizában van – „az annál jobb, minél több van” elv nem mindig érvényesül. Tekintettel arra, hogy a nemzetközi tartalékoknak fenntartási költségei is vannak.

Ám térjünk vissza az alapkérdésre, miszerint: ki nevet a végén? A bankok vagy az adósok? Gyaníthatóan egyik fél sem. A hitelintézetek mintegy ezermilliárd forintos terhet kapnak a devizakölcsönök végső kivezetésével a nyakukba, míg az ügyfelek a korábban remélt „egykori” árfolyamon történő forintosítás helyett a jelenlegi piaci kurzussal kell, hogy beérjék. Írtam már róla, de most is szívesen rögzítem: ha mindez nem így történne, pénzpiaci pánik is kialakulhatott volna Magyarországon. Bár a vagyoni átrendezések végső számláját még nem látjuk, a negatív kötelezettség döntő része az államilag is elmarasztalt bankszektorra jut. Egy kis kitérő: lehet a politikai aktivitásnak is kára a mindennapokban. A hazai gyakorlatba régóta és mélyen beépült a deviza használata. Nem pusztán a lakáshitelezésre kell gondolni, hanem arra is: százezrek dolgoznak Nyugat-Európában, s jövedelmeik jelentős tőketranszferek az állami pénzügyekben. Ráadásul korábban arról is szó volt, hogy bevezetjük az eurót: 2001-2002 körül úgy nézett ki, hazánk véges időn belül áttér a közös európai fizetőeszközre. Vagyis például bő egy évtizede még logikus volt a hosszú távú euróhitelezés gondolata – ugyanakkor kockázatot hordozott a svájci vagy a japán pénznem.

Mára viszont a migrációs folyamatok révén gyorsult fel a „devizázás”: nem ördögtől való a hazautalások és a családi céges devizaügyletek miatt például az euróhitelezés. Az állam is preferálja a devizában történő megtakarítást: a prémium euró államkötvény reklámja pont arról szól, hogy ez az állami konstrukció „több mint üzlet”! Vagyis ha az állam „képes” az árfolyamkockázat vállalására, akkor a hitelfelvevő sem biztos, hogy járatlan a pénzügyi kultúrában. Summa summarum: a rendszerszintű probléma inkább azzal volt, ahogyan bántak a devizahitellel – a felelősséget ma sem vállaló szereplők –, mintsem az alaptermékkel. Ugyanakkor a devizahitelesek ügyét a gyenge forint nehezíti: ezért „csak” mintegy harminc százalékkal csökken a törlesztőrészletük. Ha a hazai fizetőeszköz úgy „szerepelne” a piacokon, mint mondjuk a válság óta értékét tartó cseh korona, akkor az adósok pár százezer forinttal bentebb járnának. Tegyük hozzá: az alacsonyan tartott alapkamat nincs a kormány ellenére, és ez tényleg jó lesz majd a gazdaságnak, de nem segít vonzóvá tenni a forintot, rontja az árfolyamot. Miközben örülnek az exportőrök, a kormány pedig ettől várja a gazdaság élénkülését, addig az euró bevezetését ellenzők egyetlen komoly érve a nemzeti valuta mellett, hogy ezt lehet gyöngíteni. Ha bent lennénk az eurózónában, azt nem lehetne gyöngíteni, igaz, akkor ez az egész devizahiteles probléma sem létezne.

Tudni kell, hogy a jövő év végére lezáruló sztori „véres része” már ott van a banki mérlegekben. Bő 330 milliárd forintos veszteséget produkált a hazai bankszektor az első háromnegyed évben. Az árfolyamrés semmissége és a visszamenőlegesen jogtalannak ítélt szerződésmódosítások nyomán a piaci szereplőknek céltartalékolniuk kellett, és most ennek látjuk a negatív eredményét. A bankszektor kvázi zombi üzemmódban van: ha nincs az MNB növekedési hitelprogramja, akkor alig lenne hitelezés Magyarországon, márpedig gazdasági bővülés nincs banki hitelek nélkül. A jegybank projektjének számai impozánsak, ami azt jelzi: lenne éppen igény alacsony kamatozású banki kölcsönre a vállalati szférában. Tehát zajlik a bankrendszer átalakítása, de az állami törekvésekből még alig-alig rajzolódik ki egy halmaz. Eközben a devizahiteles ügyek miatt „felheccelt” társadalomnak is be kell látnia, hogy versenyképes bankszektor, egészséges lakossági piac és önállóan nőni tudó vállalati hitelezés nélkül aligha működik a gazdaság és „üzemel” az ország.

Miután a pénzügyi ágazat „veszélyes üzem”, ultrakemény, kiterjedt szabályozás alá kerül 2015-től. Innét kezdve azonban hagyni kellene, hogy betöltse alapvető funkcióját.