Devizahitelek pró és kontra

A júliusban elfogadott, első verziós devizahiteles törvény egyértelmű – a Kúria döntésének szellemében abszolválta azt az Országgyűlés. Vagyis elméletileg pereskedhetnek a bankok, jogállamban erre módjuk van, amennyiben az alacsonyabb fokú bíróság a Kúria döntésének megfelelően jár el, akkor várható, hogy tömegesen elutasítják majd a hitelintézetek beadványait. Miként a jelenleg zajló ügyek ezt alá is támasztják.
Azt hiszem, kijelenthetjük: a napokban futó devizahiteles perekben a kormány mindent megtett, hogy a bankok „maguk ellen fogadjanak”, hiszen megfordult a bizonyítási kényszer, a pénzintézeteknek kell bizonyítaniuk, hogy tisztességesen jártak el, és nem a klienseknek, miszerint tisztességtelenül jártak el velük szemben.

De folytassuk a lényeggel: tény, hogy a bankok nagyon sokat „kaszáltak” a devizahiteleken anno, ám a magyar pénzügyi hatóságoknak – például a Magyar Nemzeti Banknak, a PSZÁF-nak és Pénzügyminisztériumnak – is megvolt a felelősségük a kölcsönök elterjedésében, csakúgy, mint a devizalapú kölcsönt felvevő magánszemélyeknek, önkormányzatoknak és cégeknek.

Az érintettek, leegyszerűsítve, alacsonyabb kamat fejében – miután anno a jegybanki alapkamat az egekben volt ugyancsak – „vállalták”, hogy más ország, jelesül és túlnyomórészt Svájc pénzében adósodnak el. Miután Magyarországon – legalábbis erről árulkodnak a felmérések, no és a gyakorlat – alacsony a pénzügyi kultúra, nem merném megkockáztatni, hogy mindenki tudta, mit vállal, a pénzügyi hatóságok pedig szőnyeg alá söpörték a bombát! Ám sem egyik, sem másik nem hatástalanít: ilyenkor lép be az állam mint szabályozó. Ugyanakkor a bankok nem szociális intézmények – a profit „hajtja” őket –, így nem is alapítványként kezelték és kezelik – az elszálló árfolyam miatt megugró törlesztőrészletekkel valóságos társadalmi és gazdasági sokkot okozó – a problémát.

Tény, hogy a második Orbán-kormány hatalmas aktivitást mutatott és mutat a devizahiteles-ügy „lerendezésében” immár több mint négy éve, csakúgy, mint az új vezetőségű Magyar Nemzeti Bank. Mintha ez a téma uralná a gazdaságpolitikát, amely árfolyamoldalról nézve valóban egyre nagyobb gond, valamint az ország küldő adóssága szempontjából is okoz némi kitettséget.

Ha viszont „rendszerszinten” nézzük meg, hol is tartunk, akkor azt látjuk, hogy a teljes devizában nyilvántartott állomány közel négyezermilliárd forint, a teljes hitelállomány több mint fele. Amikor csúcson volt a devizahitelezés, akkor több mint hatezermilliárd forint – nagyjából az ország éves költségvetésének a fele – volt az állomány. Vagyis apad a „mérgező termékkészlet”, azonban egyre több a nem teljesítő hitel, korábban a kölcsönök nyolcvan százaléka volt problémamentes, jelenleg több mint a fele, vagyis nem túl rózsás a helyzet. A statisztikák szerint nagyjából másfél millió ember érintett a devizahiteles-ügyben.

A másik oldalon meg az a helyzet, hogy a bankok (részvénytársasági hitelintézetek, illetve a szövetkezetek és a fióktelepek) összesen 365, a teljes magyar hitelintézeti szektor pedig 361 milliárd forintos, teljes adózás utáni veszteséget szenvedett el a második negyedévben. Utóbbi mínusz akkora, hogy az elmúlt évtizedben mindössze a végtörlesztés idején, 2011 utolsó negyedévében volt nagyobbra példa. Azonban míg a végtörlesztés idején a veszteségelszámolások nagy része egyetlen negyedévre koncentrálódott, ezúttal további leírások várhatók az év második felében.

A tetemes veszteségek azonban előrevetítik, hogy a bankok még kisebb mértékben tudnak hozzájárulni a gazdasági növekedéshez, ráadásul ketyeghet még egy árfolyambomba is. Ha pedig a nagy bankok jelentős veszteséget szenvednek el, akkor ezek a pénzintézetek felgyorsítják a már megindult összezsugorodási folyamatot. Amennyiben a nagy bankok egymás után csukják be a bankfiókokat, a lakossági hitelezéssel és családi vállalkozások hitelezésével nemigen foglalkoznak majd, ez pedig éppen a kis- és középvállalkozók körét segíteni szándékozó filozófiának mond ellen még akkor is, hogy ha a devizahitelesek mentőcsomagjai esetében túlnyomórészt a politikai akarat érvényesül.

Ebben a helyzetben az államra és a jegybankra vár az a feladat, hogy kivegye a részét a pénz- és tőkeallokációból. Ami „nem lesz semmi”.

Jogosak a felmerülő kérdések: most jön az igazság órája, vagy csak a bankok megsarcoltatása következik? Vagy bosszú a korábbi „kaszálásért”? Döntse el ki-ki saját maga, annyi biztos: eddig a háztartások mérlegeiben volt „vérfürdő”, most a bankokéban lesz.

Eközben, miként előbb már szóba került, egy kisebbfajta pénzpiaci pánik is kitörhet, amely a forint árfolyamában látszódhat meg leginkább: ennek előszele, hogy a bankszövetség nem támogatja a devizahitelek forintosítását. A kölcsönök konvertálására persze fel lehet használni a jegybanki devizatartalékok egy részét, ám ez érzékeny terület, nincs mód az improvizálásra. Ha elkezdenek belőle költeni, az egy folyamatot indíthat el, a piac pedig erősebb, mint mi.

Mindenesetre ha legkésőbb 2015 elejére sikerül letudni ezt a fél évtizedes negatív történetet, tiszta lappal indulhat újra a hitelezés Magyarországon. Mert azt ne feledjük, bankhitelek nélkül – lásd: Magyar Nemzeti Bank növekedési hitelprogramja – nincs fenntartható gazdasági növekedés. Utóbbi eléréséhez pedig kiemelt szerepe lesz majd a kiszámíthatóságnak és a pénzügyi stabilitásnak.