Demokratizálni az ellenséget

A panamai Manuel Antonio Noriega tábornok halála kapcsán érdemes lehet elgondolkodni azon, hova is vezet az, ha csakis sakktáblaként tekint valaki a világra, főleg ha a világ szuperhatalmának vezetői rövid távú célok mentén döntenek lépéseikről a játszmában.

Noriega 1983-tól 1989-ig volt a közép-amerikai Panama de facto vezetője mindenféle választást igénylő tisztség nélkül, és Washingtonban mégsem érezték szükségét a sürgős demokratizálásnak, mert jól ellensúlyozta a nem éppen Amerika-barát Kubát a térségben, és a nicaraguai baloldali sandinisták ellen is sok segítséget nyújtott. Az is igaz persze, hogy saját „kutyájuk kölyke” volt, hiszen a CIA már 1970-ben beszervezte fizetett informátornak és az amerikai érdekek képviselőjének. Washingtont az sem zavarta, hogy Noriega olyan korrupt, kábítószer-kereskedelemmel foglalkozó államot épített amerikai pénzen, hogy külön „államforma” köthető hozzá: a narkokleptokrácia kifejezésnél a Wiktionary online szótárban egyenesen a panamai diktátor képét találjuk.

Aztán az amerikai nyilvánosság megismerte Noriega drogügyleteit és azt, hogy a CIA embere, a fordulópontot mégis az jelentette, amikor gyanúba keveredett, hogy kettős ügynökként a kubaiaknak is dolgozik. Az Egyesült Államokban távollétében elítélték kábítószer-csempészetért, és 1989-ben az elmozdítására indított katonai akciót Marlin Fitzwater fehér házi szóvivő úgy jelentette be: George H. W. Bush utasította az amerikai csapatokat, „védjék meg az amerikai életeket, és állítsák vissza a demokratikus folyamatokat” Panamában. Amikor már nem voltak biztos a diktátor hűségében, hirtelen fontos lett elhozni a demokráciát a panamai népnek, és elfogni azt a drogcsempészt, aki 1987-ben még megkaphatta az egyik legmagasabb kitüntetést Franciaországban, a Becsületrendet. „Manuel Noriega panamai tábornok az Egyesült Államok egyik legnagyobb külpolitikai kudarcának megtestesítője”- állapította meg a szenátus terrorizmussal, kábítószerekkel és nemzetközi műveletekkel foglalkozó albizottsága 1988-ban.

Ahogy a szakértők elnevezték bakugrásnak a Szovjetuniónak azt a külpolitikai irányelvét, hogy az Egyesült Államok szövetségesei és Kína által körülötte alkotott gyűrű mögött keressen szövetségeseket, úgy az amerikai külpolitika beavatkozásainak nagy részére nyugodtan alkalmazhatnánk a baklövés kifejezést: rendszerint nem hosszú távú célokat mérlegelve döntenek, hanem ad hoc jellegűen akarják megoldani a problémákat, és a háborús politika aszerint is változik, hogy éppen az agresszív külpolitikát preferáló „héják” vagy az erővel való fenyegetéstől inkább tartózkodó „galambok” kerülnek éppen nyeregbe Washingtonban. Panama nem egyedülálló eset, Vietnamtól Dominikáig, Chilétől Angoláig a világ minden táján próbálta az Egyesült Államok terjeszteni a demokráciát, de mindig csak olyan országban, ahol nem vele szövetséges diktátor sanyargatta a felszabadítandó népet. A rövid távú gondolkodásra az egyik legjobb példa pedig Afganisztán esete: az amerikai stratégák olyan elhúzódó és nagy veszteségeket követelő háborúba akarták taszítani a Szovjetuniót, mint amilyen az Egyesült Államoknak volt Vietnam. Nos, ez annyira jól sikerült, hogy saját maguknak is „újabb Vietnamot” alkottak az afganisztáni tálibok felfegyverzésével. Aztán ott van Irak esete is, ahol 1963-ban a Baasz párt hatalomra jutásában és az azt követő leszámolásokban vastagon benne van a CIA keze, és azt ezt követő káoszból emelkedett ki Szaddám Huszein, akinek a hatalomhoz vezető útját nagyban megkönnyítette az 1967-es arab–izraeli háború is. Hiába használta élő pajzsként a civileket és a katonákat Szaddám Husszein a gyárak körül, és hiába nevezték egyik hadvezérét csak „Vegyész Alinak” az iraki-iráni háborúban, mégis hatalmon maradhatott. Aztán amikor veszélybe kerültek a washingtoni érdekek Szaddám Huszein miatt, felszálltak az amerikai repülőgépek, hogy demokráciát szórjanak Irakra, és tengerészgyalogosok cipelték a sivatagon át hátukon a szabadságot az országba.

Az, hogy az Egyesült Államok csak az ellenségeinek akarja mindenáron elvinni a demokráciát, ma leginkább Szaúd-Arábia és Irán eseténél látható. A perzsa államot rendszeresen kritizálja, és szankciókkal sújtja Washington, miközben Szaúd-Arábia esetén szóba sem kerül, hogy nyilvánosan fejeznek le embereket az utcán, vagy hogy a nőket szinte emberszámba se veszik. Mivel Irán veszedelmes diktatúra, próbálják lefegyverezni, Szaúd-Arábiát pedig, mint az amerikai értékeknek megfelelő szövetségest, ellátják több száz milliárd dollár értékben a legmodernebb fegyverzettel.

2011-ben például Líbia nem találtatott elég demokratikusnak, ahol azóta is káosz uralkodik, mert a ledobott bombák és az ország a lerombolt rendszer nyomán nem lett egy csapásra stabil demokratikus paradicsom, de az addig Európát korridorként védő államok falán rést ütött Afrika felől, és az arab tavasz kiterjedése még tovább tágította a rést, ma pedig százezrek érkeznek ezen az útvonalon Európába. A mostani migrációs problémák is részben a felelőtlen nagyhatalmi beavatkozások következményei.

A legnagyobb probléma nem az, hogy az Egyesült Államok és a többi nagyhatalom beavatkozik a világ konfliktusaiba, bár ennek jogossága is vitatható, hanem az, hogy legtöbbször rövid távon hasznot hozó célokért, az éppen aktuális problémák megoldásaként teszik ezt, a távolabbra tekintés igénye nélkül. Az elemző, megértő gondolkodást az ilyen beavatkozások során valószínűleg az sem segíti, hogy rengeteg amerikai döntéshozó csak gazdasági forrásként és a belpolitikai játszmák kiterjesztett játszótereként tekint minden olyan területre, ahol nem a csillagos-sávos zászló lobog.