Demokratikus vonatfütty

Nemcsak a mindennapit parancsolja ki az Úr, arról is gondoskodik, hogy ne szemtelenedjenek el a népek, s azon belül is ne pimaszodjunk el mi, magyarok. Mert bizony olyan elkanászodó népség vagyunk, hajlamosak a belenyugvásra, restségre, moslékzabálásra.

Ilyenkor aztán – még ha néha kellemetlen is – jól jön egy-egy pofon jobbról vagy balról, Keletről vagy Nyugatról. Igaz, mint most is, egy ideje Nyugatról kapjuk a pofonokat, de csak simogatókat, barátikat.
Akik adják, csupán merő jóindulatból, aggódva, szeretetből teszik, szurkolóik pedig azt hiszik, rögvest kiesünk tőle a gatyánkból. Ugye ott volt például az uniós biztosi csata, amiről mi, önmagunktól eltelt, lehetetlen alakok, azt hisszük, hogy az csak afféle hivataloskodó jópofáskodás. Ugye van huszonnyolc uniós ország, s mind ad egy-egy minisztert, azaz biztost. És az a biztos egy területért felel. Mint mondjuk egykoron, a boldog emlékű Tanácsköztársaság idején, Landler Jenő volt a belügyi népbiztos. Így aztán most lustán azt gondoltuk, a mi jelöltünk, Navracsics Tibor is kap majd valami jó kis zsíros, hangzatos elnevezésű tárcát, mondjuk záptojásügyi vagy banánhajlító biztos lesz belőle, legnagyobb dicsőségünkre.

De nem. Mások másként gondolták. A kultúra, az oktatásügy, az ifjúságpolitika és az uniós polgárság cifra portfólióját szánták neki, mire persze itthon néhány elevengondolkodású kiválóság rögvest kiderítette, ez smafu, ez semmi, ez olyan megalázó terület, mintha Brüsszelben minden reggel leszalasztanák friss kifliért és töpörtyűért. Ám a vallatásnál kiderült, hogy mégsem csupa móka és kacagás a Navracsicsnak kinézett terület. Nem bizony. Mert hát a jelöltünket keményen kifaggatták. Mint egykoron Svejket, amikor Budejovice körül kóborolva orosz kém gyanújába esett. Tőle azt tudakolták, hogy na, szokott-é vasútállomásokat fényképezni. Mire azt mondta, hogy igen, az jó. Aztán a keresztkérdéstől megtörve bevallotta: azért jó állomást fényképezni, mert az nem mozog.

Navracsicsnál pedig a Mein Kampf után érdeklődött egy bizonyos Martin Sonneborn nevű német úr. Hogy azt ugyan be kívánja-e majd kötelező olvasmányként vezetni az unió iskoláiban, mint ahogyan saját hazájában az antiszemita Nyirő Józsefet, Tormay Cécile-t és Wass Albertet. Hát így. Pedig a fene sem gondolta volna, hogy Sonneborn képviselő ennyire művelt, ilyen olvasott, és nem csupán a három magyar írót ismeri kiválóan, hanem minden szabad percében a magyar alaptantervet tanulmányozza. Lelkesen, alaposan.

Vagy mégis másról lenne szó? Esetleg itthonról súghatott neki néhány ezereszű egyfejű? Akár a derűs kádári időkben Biszku Béla bácsi, aki meg sem állt Moszkváig. Most lehet, hogy Brüsszel vagy Washington az úti cél, a kérés pedig közös óhajra, már-már közfelkiáltással születik: tessék csak jól megpálcázni ezeket a kibírhatatlan, összeférhetetlen magyarokat.

És meg is pálcázzák, illetve meg is pálcáznák boldogan. Amint lehet, igyekeznek rögvest sarokba állítani bennünket, s ha boldog, felhőtlen nyugati demokráciában élő szülők magyart látnak, ujjukkal rögvest ráböknek a gyerekeiknek: na, nézd meg jól, ilyen soha ne légy!

A magyar rohangálók pedig boldogok, s azzal a büszke tudattal hajtják álomra fejüket, hogy megint sikerült keményet behúzniuk a könyörtelen hazai diktatúrának. Navracsics pedig, ha nem is kergetik rögvest haza, valami pitiáner tárcát kap, s mint ahogy rebesgetik, netán közlekedési biztos lesz – de nem Szamuely vagy Lenin páncélvonatán –, s azért felel majd, hogy a vonatfütty egyformán szóljon és szaladjon a mozdony előtt a párizsi Gare de l’Est-en és a ceglédberceli állomáson is.

Hát ez kellett nekünk a választás előtt, jól tudja a Fennvaló. Felrázta a magyart. A sárban dagonyázót, aki a baráti, demokratikus, már-már simogató pofonra általában választással felel. Bár amilyen fafejű, elmegy a falig, s meg sem áll a kétharmadig.