Demokrácia, te drága

Az urak drámai kifakadásukat azzal magyarázták, hogy „Orbán Viktor miniszterelnök Tusnádfürdőn mondott beszédében most mondta ki először nyilvánosan, hogy fel kívánja számolni a magyar demokrá­ciát, és helyette egy oligarchikus államszervezet kialakítását tűzi ki célul, amelynek példája a putyini Oroszország”. S ezért, mint jelezték, bennük valami piszkosul eltört.

Ember legyen a talpán, aki ezután nyugodtan viszi le sétálni kutyáját. Orbáni dobermannok fogják nyakon ragadni az édi kicsi pincsiket a rakparton, Lajka kutya utódai muszka tankhadosztályokat rángatnak be a Liszt Ferenc térre, és a külvárosokban is a Gazprom árulja a kevertet…
De félre a tréfával, nem kell félni egy percig sem, az Együtt–PM felkent demokratái most az Európai Bizottsághoz fordulnak segítségért.

Tetszik érteni? Nem az utcára hívják a magyart, a nagyszerű demokratát, az antifasisztát meg az éppen rettegni ráérőt. Nem az önkormányzati választásokra buzdítanak, nem hirdetnek valamilyen civil ellenállást. Külföldről kérnek segítséget.

Orbán Viktor hét végi beszédében egy szó sem volt diktatúráról, a demokrácia felszámolásáról. Nem tett hűségesküt Vlagyimir Putyinnak sem. Azt mondta csak, hogy a magyarországi kapitalizmus az eddigi, a rendszerváltáskor kialakult formájában ma már a túlnyomó többség számára elfogadhatatlan. Megváltozott a világ is közben, ha nem számolunk Kínával és Oroszországgal, ha nem tanuljuk el azt, ami hasznos, hibát követünk el.

Orbán ezzel legalább három évtizedes liberális dogmát is megsértett.
Egy: a hatalom használása elsősorban nem a választók akaratától, hanem a háttéralkuktól függ. Most mi, majd ti, nekünk ennyi, nektek ennyi – kormány változhat, az arányok módosulhatnak, de mindenki a tűz körül marad. A káder háttérbe léphet, de azért alapvetően örök. Pénz, befolyás marad.

Kettő: bizonyos kérdésekben a rendszerváltás után kialakult arányok ne módosuljanak. Ilyen a média, a kultúra, ha úgy tetszik, a globális véleményformálás. Annak a joga, hogy megmondják, mi a jó és mi a rossz, ki tehetséges, ki nem, kit kell szeretni, kit kiátkozni. Mindezt jótól és rossztól, tehetségtől és tehetségtelenségtől tökéletesen függetlenül. Kultúrában ez lehet egy színházi poszt körüli vita, politikában a fasizmus bárcájának odaítélése.

Három: meg kell tartani azokat a kötelékeket, amelyeket a rendszerváltáskor kötöttek. Ne szépítsünk, ez elsősorban egy sor nyugati lobbicsoport kiszolgálását jelenti. A washingtoni vagy éppen a berlini sajtó erről nyíltan ír, talán lassan mi is feledhetjük a szemérmet: a hazai liberális szervezetek, a baloldalisággal küszködő parlamenti pártok, a mögöttük lévő háttér- és érdekvilág egyfajta szimbiózisban él. Az egyik pénze és befolyása biztosítja a másik pénzét és befolyását. Oda-vissza, viszont kizárólagosan. Londoni politikai krédó volt: az országnak nem állandó barátai, hanem állandó érdekei vannak. Felmerült ettől a brit fővárosban bárkiben az elmúlt évszázadokban, hogy feladnák nyugatiságukat, urambocsá’ Kelet-bérencek lennének? Esetleg kételkedünk Angela Merkel demokratizmusában azért, mert annyit törtet és tipor a kínai piacért, mert az hasznos a németnek? És Francois Hollande vajon nemet mond egy orosz üzletre, ha az használ a franciának?

Putyini oligarchákat egy hazai oligarcha pártjának emlegetni persze amúgy is kissé kínos, de nem is ez a lényeg. Ez ostobaság, megrendelésre szajkózott duma, amely árt az általános magyar érdeknek, ám segíti egyesek boldogulását.

Ez a három ok, ami miatt a hazai libbal oldal pánikszerű demokráciaféltésbe kezdett az elmúlt napokban, ez, amiért most külföldön kuncsorog.

S persze megvan a most dívó libbal „összefogás-politika”: az Együtt–PM, a DK, az MSZP vezérei jobban utálják már egymást, mint Orbánt. Versenyt acsarkodnak, hogy az egyre kisebb koncból több jusson, hogy minél többért teljesítsenek megrendelést.