Vélemény és vita
Demográfiai narratívák
A nyugatias modernitás nem a népességet akarta radikálisan növelni, hanem a munkaerő létszámát
A „bevándoroltatás” fedőnevű globális hatalmi terrorakció aligha lett volna megszervezhető, ha nem lenne olyan léttalapzata, amely ezt a „csináltságát” is lehetővé teszi. Ezt a talapzatot pedig a világ népesedési folyamatai adják.
Az elmúlt évszázadban a demográfia önálló tudományággá vált, de valamennyi társadalomtudomány uralkodó elbeszélési módja valójában egyszerű hatalomideológia. De miről is van szó, mit állít a demográfia hatalomideológiaként üzemeltett uralkodó narratívája? Ezen elbeszélési mód szerint az emberi társadalmak önmaguk fizikai testét újrateremtő mechanizmusai három nagy történelmi időszak képét rajzolják ki.
Az első a tradicionalitás korszaka. Ez a sok ezer éves időszak népesedési szempontból nagyjából egyformán magas születési és magas halálozási számmal írható le, ahol éppen ezért lényegében nincs népességnövekedés. Ezt követi a nyugatias modernitás időszaka, amikor a halálozások száma jelentősen csökken, de a születések száma csak lassan követi ezt, ezért „népességrobbanás” következik be. És végül a globalitás „posztmodern” időszaka, ahol már a születés és a halálozás is nagyjából egyformán igen alacsony szintű, így újra megszűnik a népességnövekedés, a világ népessége stabilizálódik. Volna azonban itt néhány kérdés. Legelőször is az, hogy miért volt a tradicionalitás igen hosszú korszakában lényegében egyensúlyban a népesség, vagyis miért volt egyformán magas a születés és a halálozás. Mindez csupán spontán humánevolú- ciós automatizmusok következménye, vagy az ősi társadalmakban is létező nagyon is tudatos szabályozási rendszereknek tulajdonítható?
A második nagy demográfiai korszak, a nyugatias modernitás még több súlyos kérdést vet fel számunkra. Ebben a népességrobbanással jellemezhető korszakban ugyanis párhuzamosan ment végbe a népesség és a gazdasági teljesítmény valóban robbanásszerű növekedése. Az uralkodó demográfiai narratíva szerint mindössze arról van szó, hogy a modernitás létmódja sikeresen csökkenti a halálozások számát, de a születések száma még jó ideig nem tud vagy nem akar alkalmazkodni ehhez a csökkenéshez, és ezért következik be a népességrobbanás.
A halálozások számának csökkenése kétségtelen tény, bár alapvetően két fontos és érzékeny területre összpontosul. Az egyik a járványos fertőző betegségek visszaszorítása. A másik a születéshez kapcsolódó halálozások jelentős csökkenése, legyen szó akár az anya vagy a gyermek elhalálozásáról.
A demográfia uralkodó narratívája semmi érdemlegeset nem tud és/vagy nem akar mondani arról, hogy vajon miért nem alkalmazkodik a születésszám a csökkenő halálozáshoz. Ennek a talánynak a kulcsa az, hogy a nyugatias modernitás rejtett globális szuperstruktúrája, a globális főkonstruktőr, tudatosan kívánta mindezt, és még csak nem is a népességet akarta radikálisan növelni, hanem a munkaerő létszámát. Nem népességnövekedésre, hanem a tőke „biológiai tartozékaként” üzemeltethető engedelmes munkaerőállatok gigantikus csordáira volt tehát szüksége a világ urainak. És itt jutunk el a demográfiai átmenet harmadik, immár „posztmodern” fázisához, ahol újra egyensúlynak kellene lennie, egyformán alacsony születés- és halálozásszám mellett.
Itt azonban egy olyan vészjóslóan patologikus összefüggés mutatkozik meg, amire az uralkodó elbeszélési mód nemcsak hogy választ nem tud adni, de értelmezni sem képes. Afrikában és Ázsia egyes részein az iszonyú nyomor, sőt éhínség, járvány, háború nemcsak, hogy nem csökkenti a termékenységet, de radikálisan növeli azt. Európában viszont az anyagi jólét növekedése az elmúlt évtizedekben katasztrofálisan csökkentette a termékenységet. Az uralkodó demográfiai elmélet mindezzel végképp nem tud mit kezdeni. Nem tudja meghatározni, hogy akkor most ez melyik fázis. Amit ugyanis Európa, pontosabban az európai fehér ember művel önmagával népesedését tekintve, az már egyik paradigmába se illeszkedik.
Valami „poszt-posztmodern” horrorparódia ez, aminek lényege, hogy az európai fehér ember egyszerűen „kivezeti” önmagát a világból, hisz termékenysége ma már a stagnáláshoz szükséges szint alig felénél tart. A demográfiai narratíva már csak azért sem tudja mindezt értelmezni, mert az önfelszámolás talán mégsem lehet egy „természetes” szakasza az emberiség népesedési trendjeinek. Vagy ha igen, akkor esetleg joggal várhatnánk el a demográfiai elmélettől, hogy meg tudja válaszolni, vajon miért.
Hasonlóan értelmezhetetlen az is, ami főként a szubszaharai Afrikában zajlik. Az iszonyatos nyomor, éhínség, járvány, háború ellenére a termékenységi ráta és a születésszám még jelentősen emelkedik is, amitől persze tovább mélyül a nyomor. De a demográfiai elmélet arra aztán végképp nem tud válaszolni, hogy ha az európai népesedési űrt afrikai és ázsiai bevándorlók százmillióival próbáljuk betölteni, akkor milyen következményekkel jár majd mindez. És ezzel eljutottunk a legmélyebb és egyben legsötétebb pontig. A technoevolúció exponenciális elterjedése nyomán ugyanis lassan kiderülhet, hogy a modernitás népességrobbanással járó munkaerő-szaporítási korszaka véget ért. A fődestruktőr most „visszabontani” készül a számára most már „feleslegessé” vált emberiséget.
Ez a „közlekedőedény-projekt” ennek az apokalipszisnek lehet a nyitánya. A két patologikus elem „egymásba nyitása” ugyanis logikailag csak egy mindent elsöprő planetáris háborúba torkollhat. Az emberiség ezzel eddigi történetének legkritikusabb pontjához ért. Még ebben az évszázadban kiderül, létezhet-e alternatívája az emberiség önfelszámolásának.
Bogár László: Demográfiai narratívákA nyugatias modernitás nem a népességet akarta radikálisan növelni, hanem a...
Szerző: Magyar Hírlap, 2015. december 6.