Demagógiaszörf

Leszögezném: szerencsés helyzetben vagyunk a 2004. december 5-i népszavazás idején uralkodó közhangulathoz képest. Ez köszönhető egyrészt annak, hogy Gyurcsány Ferenc őszödi beszédével „csomagban” diszkreditálta azt az ideológiamasszát, amelynek része volt a határon túli magyarság teljes kirekesztése. Másrészt ezzel ösztönözést adott és teret engedett az ellennarratíva megerősödésének, amelyre ma már csaknem nemzeti minimumként tekintünk: eszerint a nemzet államhatárok fölött álló közösség, a határon túli magyarok pedig az állampolgárságot nem meg-, hanem visszakapták. Más kérdés a szavazati jogé, amely kapcsán megosztottabb a mezőny.

Nemrég egész korrekt riportban járt utána az Index Erdélyben az átlagos szavazópolgár motivációinak, amelyből eléggé egyértelműen kiderült, hogy zömük a Fideszt határozottan a kettős állampolgárság megadásával, az MSZP-t, a DK-t, s általában véve a komplett baloldalt pedig a 2004-es, huszonhárommillió románnal riogató kampánnyal azonosítja.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a baloldal nem most vesztette el a határon túliakat, hanem száz évvel ezelőtt, amikor a mentális kihívásokkal küzdő őszirózsás hadügyminiszter, Linder Béla lefegyverezte a hadsereget, meg amikor a Tanácskormány puskalövés nélkül odaadta a cseheknek a Stromfeld Aurél bravúrjának köszönhe­tően visszafoglalt Kelet-Felvidéket. Az auto­riter jobboldali Horthy Miklós kísérelte meg a haza földrajzi újraegyesítését, hogy aztán a szovjet Vörös Hadsereg és a kiépülő csehszlovák, román, jugoszláv kommunista hatalom tiporja el a kis magyar világ emlékét is. S akikre a rendszerváltás után is egyedül számíthatott a határon túli magyar, aki méltányolta évszázados kitartását, az – legalábbis a politika terén – megint csak a jobboldal volt. Egy párhuzamos valóságban lehetett volna ez másként, ha Kun Béláék inkább a románok kiverésével foglalkoznak és nem az ország kifosztásával, vagy ha Kádárék nem rettegnek annyira a nacionalizmus árnyékától, és kiállnak az úgynevezett baráti szocialista tömbben sínylődő magyarokért. Lehetett volna nemzetegyesítő a baloldal is – elvégre az íreknél, kurdoknál, baszkoknál éppenséggel kommunista gyökerű a nemzeti mozgalom –, de nem lett, sőt. S erre már csak ráadás volt december 5., s az egy szem bocsánatkérő Mesterházy Attila bizony kevés volt mindezek levezeklésére, és most megint itt van egy gyűlöletkampány.

Gyurcsányék tehát tudatosan – és okosan – maradtak ki a már említett nemzeti minimumból, és szálltak rá a határon túli magyarokra, hiszen tőlük szavazatot érthető módon nem remélhetnek, ezzel szemben számíthatnak azok voksaira, akik idegenkednek a trianoni kereteken kívül rekedt honfitársainktól. E szellemiséget tükrözte az, ahogy összemosták a végeken az egyszerűsített honosításra rátelepülő útlevélbizniszt, illetve egy hatvanas években Magyarországra kényszerített nyugdíjegyezmény következményeit a kettős állampolgársággal, vagy amikor egy székelyföldi pan­zióstól lopott fotóhoz irkáltak méregbe mártott tollal aljas hazugságokat.

Azonban vannak itt a DK uszításánál megalapozottabb gondolatok is a határon túliak szavazati joga kérdésében, amelyeket nem lehet csak úgy lesöpörni az asztalról. A választójog problémája évezredes vita tárgya. Az, hogy egy társadalomban mi alapján határozzák meg a cenzust, korántsem olyan egyértelmű, mint elsőre tűnik. Gondolnánk, hogy a mai mintademokrá­ciában – szemben mondjuk az ókori görögökkel vagy épp a Horthy-korszakkal – általános és mindenkire kiterjedő szavazati jog van érvényben. És mi a helyzet a tizennyolc év alattiakkal? És a gyámság alá helyezettekkel? Vagy a közügyektől eltiltottakkal? Korábban a Jobbik piszkálta meg a kérdést, óriási társadalmi felháborodást kiváltva az ötlettel, hogy ne szavazhassanak azok, akik nem végezték el a nyolc általánost.

Ha eltekintünk attól, hogy a legtöbb cenzusjavaslat valódi célja az, hogy kizárja azokat, akik nem a javaslattevő pártra szavaznának, a választójogi vita kontextusban figyelemre méltó igény lehet a lakóhelyre vonatkozó korlátozás ötlete is. Mármint, hogy aki nem él Magyarország területén, az ne szavazhasson az itt élők sorsáról, hiszen nem járult hozzá ahhoz, ami itt épült, nem itt adózik, és nem kell viselnie a kormányzati intézkedések következményeit sem – így szól tömören a határon túliak voksolásával szemben hangoztatott érvhalmaz. Csak hát ebben a mondatban is van vagy négy-öt tisztázandó elem: például ki számít Magyarországon élőnek? Az igen, akinek ide szól a lakcímkártyája, de évek óta mondjuk Londonban pincérkedik, s várhatóan kint is ragad örökre? Vagy mi a helyzet az ötvenhatosokkal, akiket a kommunista rezsim fosztott meg távollétükben az állampolgárságuktól? Ha ők igen, akkor az erdélyi magyarok – akiknek szüleitől, nagyszüleitől szintén egy erőszakos hatalom vette el magyar állampolgárságukat – miért is nem?

Hogy nem építettek volna fel itt semmit, és „ingyen” akarnának beleülni a készbe? Izgalmas érv, főleg, ha azok mondják, akik olyannyira szeretnék a migráció sokszínű valóságának csupán a napfényes oldalát mutogatni, hogy még a magukat száz százalékban magyarnak valló Shaolin fivéreket is odarángatják a bezzegmigránsok padjára, de a határon túliak esetében „elfelejtik beszámítani” a Bolyaiak, a Wesselényiek erdélyiségét, vagy a Rákócziak felvidékiségét.

S ha már itt tartunk, a migránsok gazdasági hasznát abban látják az erre szakosodott alkalmi elemzők, hogy bár a délibábos álmok szerint itt fognak dolgozni és adózni, nem a magyar adófizetők pénzén kellett kiiskoláztatni őket. Talán meglepő, de a több százezer erdélyi vagy délvidéki áttelepülőt sem – ellenben őket nem kellett megtanítani a magyar nyelvre vagy az angol vécé használatára.

Ami meg az elszakított területeken élőket illeti, ők nagy valószínűséggel sosem fogják használni a magyar infrastruktúrát, mert eszük ágában sincsen hatszáz kilométert bumlizni egy fogfúrásért, vagy hogy tenyerüket dörzsölve, népviseletben koptassák a mi drága pannon aszfaltunkat. No és akkor akik Magyarországon élnek, de nem adóznak – mert nyugdíjasok, háztartásbeliek, rokkantak, vagy éppen csak naplopó csirkefogók –, azoknak se járjon választójog? S melyik csoportnak ne? Látható, könnyen visszájára sülhet el a szociális demagógia.

Végezetül pedig – szól az érvelés –, a határon túl élők nem szenvedik el az általuk is megválasztott budapesti kormányzat lépéseinek következményeit, akárki is van hatalmon. Figyelembe véve a turbófokozatra kapcsolt ukránosítási törekvéseket vagy a marosvásárhelyi magyar líceumra fenekedő román hatóságok aljasságát, akiket javarészt a magyar állam kiállása tart féken, tényleg mindegy lenne a határon túl, hogy ki kormányoz Budapesten?

Az említett erdélyi Index-riportból kiérezni a DK által most újólag feltépett, 2004-es sebek lüktetését. Így azt gondolom, jó lenne egyszer és mindenkorra érvényes válaszokat adni a feltett kérdésekre. Mert míg ezeket a kérdőjeleket használja fel a demagógia viharának felkavarására a szélsőbaloldal, s a zajló tengeren egyesek valódi tét nélkül szörföznek, addig a maroknyi székely – meg felvidéki, délvidéki, kárpátaljai magyar – fejét elborítja az ár. S ha sokáig hagyjuk tombolni a hullámokat, bizony el is porlik, mint a szikla.