Dareiosztól a Wehrmachtig

A magyaroktól való beteges félelem megnyilvánulása volt? A románság súlyos, prenatális élményéről (honnan jöttek?) s egy, a jövőben kiegyenlítendő adósság (Trianon) sejtelméről tanúskodik? Alig hihető. Ami viszont a kötélen lengést illeti, a törökök vallási okokból igen szégyenletes büntetésnek tartották, s inkább a karóba húzást kedvelték, akárcsak ebben a műfajban igen szorgos hűbéresük, Vlad Tepes, a karóba húzásról elhíresült havasalföldi vajda. Az akasztást ugyanis Nagy Konstantin vezette be a római birodalomban Jézus iránti tiszteletből a keresztre feszítés helyett – olvashatjuk a Börtönügyi Lexikonban. A román történelemkönyveket forgatva pedig azt, hogy optimista népről van szó, amely a Hohenzollernek uralma alatt a Balkán Belgiuma szeretett volna lenni.

Történetírásuk azonban valóban nagyszerű, mondhatni kiváló „ügyvédi” teljesítmény, amely rendkívül hiányos bizonyítékokkal is arra ösztönzi a bíróságot, hogy Erdélyt ősi román földként fogadja el. A románoknak mindez nagyon tetszik, és úgy viselkednek, mintha valóban Európa legősibb államalkotó népei közé tartoznának. Még a Ceausescu-kor végén Székelyföldön fillérekért vagy egy tucat ilyen szellemben írt történelemkönyvet vásároltam, s persze a pártvezér bőrbe kötött válogatott írásait sem hagyhattam ki. A határvizsgálaton majdnem fennakadtam: a fináncnak el kellett magyaráznom, milyen célból vettem ezeket a könyveket. Jól látszott rajta, pontosan tudja: gúnyolódásból. Akadékoskodott, de nem csinálhatott semmit, Ceausescu munkáit és a román tudományosság remekműveit át kellett engednie a határon.

A legjobb közülük az 1986-ban a Kriterionnál megjelent Kétszáz nappal korábban című munka volt, amely Románia szerepét vizsgálta a II. világháború megrövidítésében. A Wehrmacht 1944. augusztus 23-i csapdába ejtésének taglalása a perzsákon aratott győzelemmel kezdődik, s a szomorú az egészben az, hogy a diktátor bukásával sem változott ez a magabiztos, minden kort győztesen áthidaló történelemszemlélet. Lásd a könyv egyik akadémikus szerzőjétől, Florin Constantiniutól A román nép őszinte történetét és a nagy tekintélyű Stefan Pascunak és tanítványainak kinyilatkoztatásait 1989 után. Ami a kérdéses „kétszáz nap” történetét illeti – benne az 1944–45-ös magyar hadjáratot Malinovszkij marsall oldalán és Budapest elfoglalását –, Constantiniu mellett nem kisebb emberek írták, mint Ilie Ceausescu, a diktátor fivére, és a hadtörténész Mihail Ionescu, aki a kommunizmus bukása után országa euroatlanti beágyazottságának történetével kezdett foglalatoskodni. S hogy mennyire hízelgett a román léleknek a magyar főváros bevételében való részvétel, idézem: 1944. december 30-án „kezdődött a román hadsereg egyik legdicsőségesebb fejezete a hitleristaellenes hadjáratban: az előrenyomulás Budapest területén.” A VII. román hadtest tizenegyezer embert vesztett, s vérrel vásárolta vissza Észak-Erdély földjét – értékelik a szerzők. (Igaz, Malinovszkij marsall a pesti oldal elfoglalásának pillanatában – mintegy megaláztatásul – kivonta a román csapatokat a fővárosból, s az ez ellen tiltakozó, majd leváltott Sora tábornokot a kommunista hatalomátvétel után tíz év börtönre ítélték.)

Az előszó Budapest ostroma mellett a román őstörténet rejtélyes világáról is fellebbenti a fátylat: „Az az állítás, hogy Románia döntő módon járult hozzá a hitleri Németország legyőzéséhez, aki nem járatos a történelmi tanúságok terén, hihetetlennek tűnhet. De ugyancsak hihetetlennek tetszhetett az i. e. VI. században az a tény, hogy az összes trákok közül egyedül a géták álltak ellen I. Dareiosz perzsa hadainak, hogy az i. e. I. században Burebista géta–dák uralkodó államát az ókori világ egyik nagyhatalmává emelte, hogy a középkorban az oszmán terjeszkedéssel szembesülő délkelet-európai népek közül egyedül a románoknak sikerült megőrizniük saját államiságuk struktúráját és biztosítaniuk – csatatereken kivívott győzelmeikkel – Havaselve, Moldova és Erdély autonóm státusát.” Ilyen önbizalom láttán nincs mit csodálkozni a derék s immár csak volt kormányfő kifakadásán, hogy a magyarokat (székelyeket) a zászlóik mellé kell felhúzni. (Igazán kár, hogy Erdélyben élnek, ettől eltekintve egész rokonszenves népet alkothatnának.)

A három illusztris szerző előveszi Anonymus Gesta Hungarorumát is. Tájékoztatják az egyébként a nyolcszázezer fős balkáni Wehrmacht sorsára kíváncsi olvasót arról, hogy vajdáik vezetésével az erdélyi román törzsek milyen eltökélten álltak ellen a magyar hódítóknak. S mikor Árpád követe Menumorut, azaz Ménmarót földjét kéri, annak válasza, hogy a magyar vezér „szavai nem zavarják meg a lelkét, s az sem, ha netán Attila király nemzetségéből származna. Most (e földet) uramnak, a konstantinápolyi császárnak a kegyelmes jóvoltából senki sem bírja kiragadni azt az én kezemből”. Ez az érvelés már a pártállami időkben elgondolkoztatott azon, hogy tudományos akadémiánk és a történettudományi intézet ilyen kényes kérdésben, mint az erdélyi elsőség kérdése, mért zárkózik el az attilai hagyaték megvitatásától. (Mintha lenne az 1947-es párizsi békeszerződésnek egy titkos záradéka, amely megvonná a határvonalat, meddig mehetnek el a magyar történészek az őstörténet feltárásában.) Az Árpád-ház és kísérete származásának (Attila-vonal) kérdésében kisebbrendűséget szorgalmazó intézményeink többnyire a merev elutasítás álláspontjára helyezkedtek – állapította meg még 2003-ban a Magyar Katolikus Lexikon egyik szócikke. A helyzet mára sem sokat változott: a tudományos tárgyilagosság és elutasítás rigolyája mögött mindig van valami a magyar hagyományokat megvető lipótvárosi, értelmiségi gúny. Így aztán kiabálni és optimistának lenni csak Bukarestben szabad.