Damnatio memoriae

Az ókori Rómában például rossz emlékezetű császárok és árulók ellen alkalmazták, míg Egyiptomban fáraók vakartatták le elődeik nevét az oszlopokról, templomfalakról, ha úgy ítélték meg, hogy főbenjáró bűnt követtek el. Akit ezzel a büntetéssel sújtottak, annak még a nevét sem szabadott említeni: nemcsak az életet vették el tőle, hanem azt a lehetőséget is, hogy mások emlékezetében éljen, így az örökkévalóság egyik formájától fosztották meg. Az emberiség történetében mindig előszeretettel alkalmazták ezt a büntetést, néha szakrális, jelképes, néha pedig pragmatikus utat járva.

Elég csak arra gondolnunk, hogy a Szovjetunióban hogyan fogytak az emberek évről évre Sztálin mellől ugyanazoknak a fényképeknek újabb változatain. A damnatio memoriae ugyanakkor feltételez valamiféle szakralitást is: szüksége van vallási háttérre, vagy kifordított szakralitásra valamilyen ideológia formájában. Szekularizált, nem átideologizált demokráciákban a büntetés alkalmazása ideális esetben fel sem vetődhet. Persze a közterületekért, a szimbólumokért és a közös nemzeti identitás teréért vívott harc sosem szűnik meg teljesen, legfeljebb vita zajlik róla, hogy van-e joga valakinek szoborhoz, szóba sem kerül az illető nevének teljes eltörlése. Jó esetben.

Mégis, ha a demokrácia egyik bástyájára, az Egyesült Államokra tekintünk, azt látjuk, hogy szobrok dőlnek, neveket törölnének ki a tankönyvekből: zajlik a harc a múlt irányításáért. Mostanában mintha újra a vélt és valós ellenfelek emlékének teljes megsemmisítése lenne a cél. Mint mindig, amikor egy-egy ideológia magának követeli a múlt megítélésének kizárólagos jogát.

Ami a polgárháborús múlt egy részével kezdődött, az lassan a történelem egészére ráengedné tisztítótüzét. Félreértés ne essék: bőven vannak olyan szobrok a ledöntöttek és vitatottak között, amelyeknek múzeumban igen, köztéren nincs helyük. De amikor Kolumbusz Kristófot is célba veszi a Black Lives Matter nyíltan rasszista szervezet és a szélsőbaloldal őrjöngésnek tűnő, jól kigondolt hódító háborúja, amit a közterek és a történeti gondolkodás birtoklásáért vívnak, akkor talán el kell gondolkodni, hogy milyen világban akarunk élni? Egy disztópikus globális „safe space”-ben, ahol egy bizottság eldönti, kinek a személye bánt másokat, és ezért törlendő még a neve is, vagy olyanban, ahol a történelem egyszerre hagyomány és az élet tanítómestere? Tanulhatnánk-e bármit elődeink jó és rossz tetteiből, erényeiből és hibáiból, ha csak a kényelmes, senkit nem bántó részleteket őrizzük meg az emlékezetnek? Aki ebben a labirintusban elveti magától Ariadné fonalát, és elfelejti, honnan jött, az könnyen ugyanazokhoz a hibákhoz térhet vissza újra meg újra. Megérthetjük-e például a diktatúrák működését, kialakulását, és azt, hogyan kerüljük el újabb hatalomra kerülésüket, ha csak azt sulykolják belénk, hogy gonoszak voltak? A történelem nem fekete-fehér, nem lehet tündérmesévé alakítani, ahol vannak jók és rosszak, és minden egyszerű, mint az egyszeregy: ismerni kell minden részletét, hogy segítsenek minket a további úton.

Érdemes elgondolkodni azon is, el lehet-e végképp törölni valakinek vagy valaminek az emlékezetét ma, az információs társadalom és az internet korában? A tudás számára rendelkezésre álló tárolókapacitás végtelennek tűnik, de amit száműznek az emberiség tudásának sötét oldalára, az a „billentyűzethagyománnyal” terjedve ugyanúgy torzul majd, mintha szájhagyomány útján terjedne: a lényege talán megmarad, de elveszti a részleteket, a pontos adatokat, és egyfajta „mondává” válik. Az internet és az informá­ciós társadalom a mindentudás és a tudás elveszthetetlenségének illúzióját adja, de valójában sokkal sebezhetőbbé teszi az emberiség tudását, mint volt az bármikor a korábbi évszázadokban, hiszen a megfelelő kapcsoló lenyomása jelenti a határt tudás és nem tudás között.

Az érem másik oldala, hogy ma, ha egy véleményt elnyomnak, azt nem a malom alatt a gabona őrlésére várva, pusmogva meséli néhány ember egymásnak (erre kifejezés is van, a „malom alatti politika”, és Jókai Mór is írt erről a Hon 1867. májusi számában), hanem pillanatok alatt elterjed az internet árnyékos oldalán, ami egyrészről pozitív, másrészről negatív folyamat is lehet. Ami bizonyos esetekben a megtörtént események torzulásához vezet az emlékezetben, az más esetekben Noé bárkájának mintájára őrzi meg az igazság egy részét: utóbbira példaként képzeljük el, ha csakis a 70-es évek történelemkönyveiből próbálnánk megismerni 1956 történetét, és nem hagyatkozhatnánk a személyes beszámolókra vagy a szülőkről gyermekekre szállt elbeszélésekre.

Visszakanyarodva az eredeti témához, hangsúlyozni kell, hogy sajnos nem kell az Atlanti-óceán túloldaláig mennünk, ha látni akarjuk a kibontakozó totális kultúrharc je­leit, ilyen harcok zajlanak Európában is. Emmanuel Macron az afrikai országoknál Canossát járva billen át a ló túlsó oldalára, és a fehér európaiak bűnösségét bizonygatja, amiben természetesen van némi igazság, de eltúlozva, az eredményeket felejtve ostorozza civilizációnkat, ami elvileg az övé is. Eközben bolti termékekről retusálják le a kereszteket, nehogy megsértse a muszlim bevándorlókat, és eltüntetnék II. János Pál pápa szobrát, akit nem igazán lehetne gyűlölködéssel vagy muszlimellenességgel vádolni. Mégis, a kereszt az kereszt, és sértő jelkép – mondanák sokan Nyugat-Európában, mindenféle aggály nélkül kortyolva egyet vörös csillagos sörükből. Hamarosan betiltják majd a keresztrejtvényt, és Medgyessy Péter is csak útelágazódásban szenvedhet nyelvbotlást, keresztutcában biztos nem.

Aztán ha sikerülne eltörölni a kereszténység minden emlékét Euró­pában, mi következne? Ha már csak kisebbségekhez tartozó balolda­liak szobrai állnának az Egyesült Államokban, akkor mi következik? Mint minden olyan mozgalom, ami az emberek elméjének kizárólagos birtoklására törekszik, ezek a szobordöntők és keresztretusálók is elkezdenék felfalni magukat: az kerülne sorra, aki nem elég elkötelezett az ügy mellett. Előbb a pártatlanok, függetlenek, aztán a sajátjaik. Eltörölnék az ő emléküket is, és leszalámiznák saját magukat a történelem térképéről. De nyerne ezzel végül bárki is? Sajnos nem, mert bár talán élnének még, akik emlékeznek mindarra, amit ezek a mozgalmak eltörölni vágytak, már nehéz lenne újjáépíteni a keresztény alapokon nyugvó Európát, vagy visszaállítani az amerikai történelem hiányzó darabjait. De nem kell feltétlen kereszténynek lenni ahhoz, hogy ez a folyamat aggasztó legyen: a hagyományos értelemben vett liberális értékeket és a nyugati civilizáció fennmaradását egészében is veszélyeztetné egy ilyen folyamat. A romokon felépülő „szép új világ” pedig nem sokban hasonlítana a mostani nyugati társadalomhoz.

Most kell hát megvédenünk a múltat, hogy legyen jövőnk. Természetesen nem a változatlanságra kell törekednünk, hanem arra, hogy mértékletesen, viták és a józan ész talaján állva határozzuk meg azt, mire, hogyan érdemes emlékezni. Múzeumokba száműzni múltunkat vagy még onnan is kitörölni, egyenlő annak megtagadásával, élettelenné tételével. A múlt él. Alap, amelyen állunk, amelyre építkeztünk az évezredek alatt. Ha eldobjuk, vagy hagyjuk, hogy elvegyék tőlünk, akkor saját lábunk alól húzzuk ki a talajt, és megtagadjuk örökségünket, ezzel pedig önmagunkat is.