„Cudar” valóság

Újabb megtiszteltetés éri Magyarországot, azon belül is az egészségügyi rendszert: egy angol ápolónő idelátogatásakor elhatározta, hogy készülő, saját, az egészségügyről szerzett tapasztalatairól szóló könyvében a magyar állapotoknak külön fejezetet szentel. Az ihletet az adta, hogy itteni vaká­ciója alatt meglátogatta a József Nádor téren ideiglenesen felállított „Szegény kórházat”, amelyet az Őszintén az Egészségügyről Akciószövetség alakított ki, mintegy felvezetésül a szerdai, több ezer résztvevős ágazati tüntetéshez. A cél az volt, hogy felhívják a döntéshozók figyelmét a terület tarthatatlan helyzetére, például jelenleg is használatban lévő, elavult eszközökkel. Kiss László, a Független Egészségügyi Szakszervezet elnöke a Weborvos tudósítása szerint megemlítette, hogy a hiányzó felszerelés pótlásának sokszor csak a fantázia szab határt, „van, ahol kivágott fertőtlenítősdoboz helyettesíti az infúzióstokot”.

Nem tudom megítélni, hogy ilyesmi előfordulhat-e. Azt viszont fontos kijelenteni, hogy azok az alapproblémák, amelyeket a szerdai tüntetés szervezői megfogalmaztak, valósak: kevés fizetésért, kevesen, nem megfelelő körülmények között dolgoznak az egészségügyben. Érzékelhető viszont az is, hogy az utóbbi időben nagyon divatos lett szerte Európában látképet adni az itteni problémákról, a baj csak az, hogy egy összetett kérdés egyetlen szeletét kiragadni, felnagyítani és megmutatni mint „cudar magyar valóságot” a legkevésbé sem hiteles, arról pedig, hogy etikus-e, már ne is ejtsünk szót.

Nem ártana figyelembe vennie például az angol ápolónőnek: nemhogy egy fejezet, egy többkötetes könyvsorozat is kevés lenne ahhoz, hogy a hazai egészségügyet minden oldalról megvilágítva hiteles képet adjon. Ennek nem a „speciális” magyar állapot az oka: a terület minden országban kényes pont, csak hogy egy példát említsek: a nyugat-európai orvosok az Egyesült Államokba vándorolnak, tehát a szakemberhiány ugyanúgy problémát jelent ott is. Maradva az itteni állapotoknál, érdemes lenne szót ejtenie arról is, hogy 2006–2010-ig több százmilliárd forintot vontak ki az egészségügy finanszírozásából. Ennek egyik következménye lehetett, hogy a kórházak össztartozása idén áprilisra körülbelül hatvanmilliárd forintot tett ki, amit mára a központi költségvetésből rendeztek. Egyértelműen kiderült az is, nem elég az az összeg, amelyből az ellátóknak éves szinten gazdálkodniuk kell, így a kormány ígérete alapján remélhetőleg bővül a keret.

Óriási gond a bérezés, ami jóformán a terület egészét sújtja. Viszont nem árt tisztában lenni azzal, hogy éppen a tüntetés előtt született meg a döntés arról, hogy a 2012–13-as béremelések kiteljesítéseként a túlmunkadíjakat hozzáigazítják a már megemelt fizetésekhez, így azok újból emelkednek. Igaz, nem megduplázódnak, de átlagosan tizenöt-húszezer forinttal több érkezik majd a számlákra hónap elején. Ide azért még beszúrnám azt is, hogy amikor három évvel ezelőtt bejelentették a béremelést az országban elsőként az orvosoknak, azzal jóformán párhuzamosan a görög egészségügyi dolgozók tüntettek – szintén jogosan -, ám náluk nemhogy javulás nem történt, a mai napig az összeomlás szélén állnak. Ennek is érdemes lenne külön fejezetet szentelni.

Ahogy máshol, nálunk is hatalmas gond az elvándorlás – a vonzó, nyugati fizetések folyamatosan szívják el a magyar pályakezdő orvosokat. Ám az ágazatban talán éppen a rezidensek kerültek mostanra a legjobb helyzetbe, hiszen a mindenkire kiterjesztett ösztöndíjprogram végeztével a kezdő szakorvosi fizetésük igazodik majd a szakképzés alatt kapott összeghez, így havonta átlagosan nettó kétszázhetvenezer forintot visznek majd haza. Zárójelben megjegyzendő, hogy sok diplomás fiatal örülne itthon annak, ha ennyi lenne a kezdőfizetése, bár vitathatatlan tény az is, hogy az orvosi munka összehasonlíthatatlan más szakmákkal.

Lehetne folytatni a sort például az alapellátás megújításával, számos vidéki kórház nagy ívű fejlesztésével, az új fővárosi sürgősségi centrummal vagy akár a népegészségügyi programokkal. Tény, hátulról indul az egészségügy, de a 2016-os költségvetést is látva már pislákol a fény az alagút végén. Ezt alátámasztja egyébként a Brüsszelben az idén kiállított 2014-es euró­pai fogyasztói index eredménye is, amely kijelenti: „Magyarország követi az európai egészségügy fő áramlatát, és folyamatosan fejleszti a rendszer összteljesítményét – 2013 óta javulás észlelhető az összevetés szinte minden szegmensében, igaz, alacsony szintről.”

Nos, talán ahhoz a bizonyos készülő könyvhöz érdemes lenne ezeket a szempontokat is tüzetesebben megvizsgálni, dacára annak, hogy a „Szegény kórházban” látottak vélhetően izgalmasabb, drámaibb és botrányosabb arcát mutatják az itthoni helyzetnek, s kétségtelenül szaftosabb témái lehetnek egy készülő irománynak. Ám ha már a kiragadott példák hitelességénél tartunk, az írónő ellátogathatna akár a miskolci kórházba is, amely mostanra kiemelkedő, már-már nyugat-európai szintű felszereltségű. S így például az is lehetne a könyvben helyet kapó fejezet címe, hogy „Magyarország, ahol robotok mászkálnak a kórházi folyosókon”.