Csúcsrangadó

„Kit keres, jóember?” – szólította meg az idegent Pista, a társaság esze. Pista nem félt az ismerkedéstől, állítólag még idegen nyelven is beszélt. „A meccsre jöttem” – mondta az ismeretlen. Lali bácsiék összenéztek, fészkelődtek kicsit. „A meccsre?” – kérdezett rá nagy bátran Pista. „Igen, a meccsre” – makacskodott a másik. Lali bácsi elgondolkodott, de aztán feladta a dolgot, inkább feljebb rántotta magán a bő nejlongatyát, és arrébb somfordált. Vitte magával a fröccsszagot is.

Borcsányiné nagyot sóhajtott, felemelte terebélyes fenekét az átizzadt székből, és odasétált a telefonhoz. Nyűgös ábrázattal tárcsázott: „Jó napot kívánok, aligazgató úr, elnézést, hogy kora délután zavarom, de van itt egy ember – szigorú, kissé undorodó arccal végigmérte az iroda ablaka előtt álldogáló férfit. – Be akar jönni. Azt mondta, a meccsre jött. Mit csináljunk vele?”

Kovács aligazgató úr hosszan hallgatott, de nem azért végezte el a nyolc általánost, hogy a csekély probléma kifogjon rajta: „Kérdezze meg, hogy van-e klubkártyája” – dünnyögte, majd lecsapta a telefont. Borcsányiné lassan visszaballagott az ablakhoz. és megérdeklődte a tényállást: „Aztán klubkártyája van-e?” Az idegen elgondolkodott, végül megrázta a fejét: „Nincsen, de szívesen csináltatnék.”

Ez volt az utolsó csepp. Borcsányiné felmordult – hogy mit, azt inkább nem idéznénk –, és kelletlenül, fáradtan, némi undorral bekapcsolta a számítógépet. A masinának öt perc kellett az ébredéshez, a megfelelő program megtalálása és elindítása további negyedórát vett igénybe. „Na – dörögte a Borcsányiné. – Mondja a nevét.” Elárulta, s alig egy órával később boldogan szorongatta a kártyát. Rajta volt a neve, születése napja és a nemrégiben készített fényképe. Semmi más. „Mehetek?” – kérdezte.
Borcsányinéból szinte kiszakadt a sérelem: „Hova siet? Jó lenne, ha betartanánk az ügymenetet. Ha senki sem tartja be az ügymenetet, akkor összeomlik, összeomlik ez az egész” – magyarázta, és rövid kis eszmefuttatása végén egészen felbosszantotta magát. „Tudom, sajnálom, csak mindjárt kezdődik a meccs, már csak fél…– próbálkozott a férfi, de Borcsányiné közbevágott: „Jött volna előbb, uram. Mi reggel óta itt vagyunk!”

Ez hatott, a szurkoló elszégyellte magát. Túl heves volt, hogyan sérthette meg ezt a kedves matrónát? „Elnézést, hölgyem – magyarázkodott. – Szükségem van még valamire?” „Jegyre – felelt Borcsányiné helyett Lali bácsi, gúnyosan, visszaprüszkölve egy nyelet olaszrizlinget. – Vagy jegy nélkül akar bemenni, jóember?” A blicceléssel gyanúsított férfi elvörösödött: „Dehogyis – védekezett. – Kérnek egy jegyet!” Borcsányiné csak erre várt, kezével a falra mutatott és belekezdett: „Nézzen az órára, fiatalember. Mit lát? Ne válaszoljon, megmondom. Fél öt. Négy után nem adhatok jegyet”. „Miért nem?” – kérdezte az idegen. „Azzal maga ne törődön. Mert nem ,és kész.”

Azért jó szíve volt az asszonynak, az elé csúsztatott ötezrestől megenyhült a lelke. „Na jól van, jól van. Ezúttal kivételt tehetünk.” Kinyomtatta a jegyet, a makacs alakot megmotozták, vért vettek tőle, elkérték néhány hajszálát, megeskették a Bibliára, kikérdezték a fiatalkoráról, a terveiről, és már mehetett is, az első félidő közepére bejutott a felújított stadionba. Lent huszonkét játékos, a cserék, a játékvezetői kar, az edzők meg néhány fotós. A férfi körbenézett, a lelátó üres, sehol senki. Rövid ideig hallgatott, de aztán csak elüvöltötte magát: „Hajrá, gyerekek, az ország veletek!”
Zengett, zúgott a stadion.