Vélemény és vita
Csepp a genderben
Ez nem más, mint apró szubkultúrák zajos harca a többitől való különbözésért
Magasra csaptak a gender szak körüli vita hullámai a politikában és a médiában is, észérvek és érzelmek egyaránt megtalálhatók voltak a zavarosan kavargó áradatban, amely részben összemosódott az MTA és az oktatási tárca birkózásával is.
Én most eltekintenék mindazon szempontoktól, amelyek a társadalmi nemek tanulmányának vélt vagy valós, hasznos vagy káros hatásait taglalják, igyekszem leíró és objektív lenni, vagy legalábbis valamelyest elvonatkoztatni a saját értékrendemtől, de igyekszem a mostanság statáriális fővesztést magával hozó egyrészt-másrésztezést is kerülni.
Ami magát a társadalmi nem elméletét illeti, értelemszerűen kapcsolódik azokhoz a balos kritikai szociológiai iskolákhoz, amelyek a genderelmélet születésekor, a hatvanas évek végén domináltak: a frankfurti és a birminghami irányzatok ugyancsak marxista alapokon nyugodtak, és ennek megfelelően a kultúra, a nyelv, a társadalmi normák mibenléte, azok formális és informális elnyomó, kirekesztő jellege állt a középpontjukban. A cél már régen és deklaráltan nem a deskriptív, leíró jellegű, hanem mozgalmi, társadalomformáló tudomány létrehozása volt. Mindez nem jöhetett volna létre a nyugati civilizációra jellemző önreflexív gondolkodásmód nélkül, és gyümölcseként eme iskolákban számos, rendkívül fontos elmélet és modell született, amelyek alapjait adják mindannak, amit ma társadalomtudománynak hívunk.
Kis kitérővel megjegyezném, a szociológia természetesen örök emancipációs harcát vívja nemcsak a filozófiával, de általánosságban, humántudomány lévén, a természettudományokkal szemben is. S ez most nem feltétlenül szolgál előnyére, amikor egy multinacionális elektronikai vállalat topmenedzsmentjéből érkezett mérnök vezeti a szakterületet, akinek – legalábbis az annak idején nekem adott bemutatkozó interjún elhangzott válaszai alapján – bármilyen széles körű műveltséggel bírjon is, érthetően a maga területe felé hajlik a keze, s elsősorban inkább csak a tanárképzésben látja a humántudományok főbb értelmét.
Hasonló problémaként került elő az észszerű forrásfelhasználás miatt a társadalomtudományi alapkutatások finanszírozásának kérdése, amelyek ugyancsak nem hoznak primer hasznot a nemzetgazdaságnak. Erről eszembe jutott egy gyerekkori élményem: a családnak volt egy nagy becsben tartott számítógépe, amely játékra is kiválóan alkalmas volt. Az akkori merevlemezek kapacitása igen véges volt, az általam kedvelt játékok sora viszont végtelen. Folyamatos helyszűkével küzdöttem, hát megnéztem, mit lehet törölni a számítógépről. Egy játék mappájába belépve mindenféle kiterjesztésű és fajtájú fájlokat láttam, annyit viszont már régen tudtam, hogy az .exe kiterjesztéssel indulnak a játékok. Mi szükség hát a többire? Töröltem is nagy buzgalommal, és örvendezve láttam, hogy szépen gyűlik a szabad kapacitás. Szerintem aki valaha járt számítógép közelében, pontosan tudja, mit műveltem: a komplett programokat töröltem az indítófájlon kívül – aztán csodálkoztam, hogy nem akarnak elindulni a kedvenc játékaim. Nem kis munkával végül a lomtárból és mindenféle gyűjteményes lemezekről sikerült visszakönyörögni egy részüket.A párhuzam persze sántít itt-ott, de rávilágíthat arra, hogy nem lehet kizárólag az azonnal alkalmazhatónak tűnő dolgokra támaszkodni, mert azok sokszor csupán a jéghegy csúcsai.
De visszatérve a társadalmi nemek tanulmányához: szerény, a tudományos világ legszélső perifériájáról megfogalmazott véleményem szerint az érdekes területek és témák tudományos célú kutatása mellett esetenként valóban igen erősen érvényesülnek ideológiai indítékok – jelesül a sokadik hullámos feminizmus mozgalmi krea-túráinak lázas szorgalommal végzett, tudományos jellegű igazolása –, és bizony sokszor készülnek sorozatgyártásban a kabátok az efféle gombokhoz, a kutatás az elvárt eredményekhez, amelyeket aztán lelkesen visz a mozgalmi divatbemutatók kifutóira a haladó sajtó. Az e célra befogott varrógépek zajában pedig elvesznek az olyan fontos témák, mint a férfiak és nők közötti fizetés- és bánásmódbeli különbségek, a számos támogatás ellenére még mindig döcögő gyermekvállalási hajlandóság kérdése, az apai szerepvállalás a gyermekek felnevelésében, egyszóval mindaz, ami miatt gyakorlati haszna is van, vagy lenne az egésznek. A zaj pedig annál hangosabb, minél több, az adott területen dolgozó ifjú titán próbál rávetődni az ehhez hasonló, mára már avíttas és „kikutatott” témák helyett az elmúlt pár évtizedben osztódással szaporodó, ma éppen hetvenkétféle elismert gender kirekesztésének problémáira. S hadd védjem meg a fiatal kutatókat is egy kicsit: mindezt nagyon gyakran nem saját ideológiai meggyőződésükből, hanem a nemzetközi trendeknek való megfelelési kényszerből teszik, mivel az angolszász hegemónia alatt kifejlődött társadalomtudományos világot teljesen hidegen hagyják a közép-európaiak gondolatai, amelyek legutoljára a rendszerváltás idején, egzotikumként juthattak be nagyobb számban jegyzett folyóiratokba. Ha pedig mégis hisznek az örök, progresszív felszabadításban, az sem feltétlenül megátalkodott gonoszságukból fakad, csak éppen egy másik – szerintem nem működő – világkép általi üdvözülést szeretnének elhozni mindenki számára.
Ami a társadalmi nemek tanulmányát igazán megkülönbözteti a korábbi baloldali, emancipatorikus tudományos irányzatoktól – véleményem szerint –, az az, hogy olyan, jól definiált és közmegegyezéses alapon már a társadalomtudományok első hajtásai előtt létező kategóriák helyett, mint a rasszbeli, nemi, etnikai, társadalmi hovatartozás, önkényesen igazol és az előbbiekkel egy szintre helyez potenciálisan végtelen számú alkategóriát.A hagyományos logika szerint az egyértelmű nemi hovatartozással születettek vonzódhatnak az ellentétes nemhez, a sajátjukhoz, mindkettőhöz vagy egyikhez sem; a modernebb felfogás ezt nem kizárólagos értékekként, hanem afféle skálák végpontjaiként látja, ami még mindig valamelyest életszerű. A szubkulturális jellegű szembenállósdi valahol ott kezdődik, amikor a már „túl konzervatívnak” számító meleg és leszbikus csoportokból kiszakadnak azok, akik „nem úgy” melegek, mint a homoszexuálisok többsége, hanem. És itt következhetne egy végtelen felsorolás arról, hogy miben mások: nőnek érzik magukat, és akként is öltöznek, vagy nőnek öltöznek, de igazából nem érzik magukat nőnek, férfinak öltöző, magukat leszbikus nőnek tartó férfiak, és így tovább, a sor végtelenségig folytatható, ahogy az LMBTQIA is kiegészíthető még tetszőleges számú betűvel, miközben sok új csoport a korábbit nevezi patriarchális, heteronormatív csökevénynek, és vádolja maradisággal.
És ez véleményem szerint, bármennyire is szeretik friss és progresszív (mégis ókori kulturális gyökerekkel rendelkező) valaminek lefesteni, nem más, mint apró szubkultúrák zajos harca a többitől való különbözésért és a nagy kategóriákkal egy polcra kerülésért. Résztvevői ugyanazzal az identitásharc diktálta logikával bizonygatják saját különállóságukat, mintha a kilencvenes évek hazai sludge metál-rajongói magyarázták volna – mind a harmincan –, hogy ők mennyire mások, mint a heavy metal többi, ismertebb alműfaja, s talán még éles kritikával is illették volna a „kommersz” metálosokat. Minden frissen felfedezett, eredetieskedő zenekar első interjújában az első kérdésre kijelenti, hogy őt nem lehet beskatulyázni, mert ő másmilyen, mint a többi. Ha ma kinyitunk egy könnyűzenei lexikont, több száz féle metál alműfajról olvashatunk, és ez így is van jól, mert ez ízlésbeli, szubkulturális kérdés, amelyen többé-kevésbé minden tinédzser átesik, aztán kinövi, legfeljebb néha bele-belehallgat egykori kedvence lemezébe később is – azaz súlyának megfelelően, az identitása egyik szeleteként kezeli a dolgot. Kutatók tudományos szinten is foglalkoznak a kérdéssel – viszont ugyancsak megfelelő hierarchia alapján besorolva például a szociológia ifjúságkutatási ágának szubkultúra-kutatási paradigmája alá. De tudtommal militáns politikai mozgalom sem alakult a védelmükre, pedig ha van zenei irányzat, amely évtizedekig morális pánikot keltett, az a rockzene volt.
Persze nem tisztem senki identitását megkérdőjelezni: ha valaki a hardcore punk és a metál bizonyos elemeinek összekeverésével új műfajt alkotva eredeti és hamisítatlan sludge metálosnak érzi magát, annak öltözik, s még meg is ideologizálja a dolgot, elfogadom, hogy van ilyen szubkultúra, meg egy csomó fiatal, aki egy darabig ezt a korszakát éli, és zenekarosdit játszik apa garázsában. Ha nőnek öltözött, magukat leszbikus nőként definiáló ötvenes férfiak is elnevezik magukat valahogyan, hát az is egy szubkultúra, persze. De maradjon is az ezzel a tudattal, és ennek megfelelő reprezentációval, mind a médiában, mind a politikai és a tudományos életben.
Én most eltekintenék mindazon szempontoktól, amelyek a társadalmi nemek tanulmányának vélt vagy valós, hasznos vagy káros hatásait taglalják, igyekszem leíró és objektív lenni, vagy legalábbis valamelyest elvonatkoztatni a saját értékrendemtől, de igyekszem a mostanság statáriális fővesztést magával hozó egyrészt-másrésztezést is kerülni.
Ami magát a társadalmi nem elméletét illeti, értelemszerűen kapcsolódik azokhoz a balos kritikai szociológiai iskolákhoz, amelyek a genderelmélet születésekor, a hatvanas évek végén domináltak: a frankfurti és a birminghami irányzatok ugyancsak marxista alapokon nyugodtak, és ennek megfelelően a kultúra, a nyelv, a társadalmi normák mibenléte, azok formális és informális elnyomó, kirekesztő jellege állt a középpontjukban. A cél már régen és deklaráltan nem a deskriptív, leíró jellegű, hanem mozgalmi, társadalomformáló tudomány létrehozása volt. Mindez nem jöhetett volna létre a nyugati civilizációra jellemző önreflexív gondolkodásmód nélkül, és gyümölcseként eme iskolákban számos, rendkívül fontos elmélet és modell született, amelyek alapjait adják mindannak, amit ma társadalomtudománynak hívunk.
Kis kitérővel megjegyezném, a szociológia természetesen örök emancipációs harcát vívja nemcsak a filozófiával, de általánosságban, humántudomány lévén, a természettudományokkal szemben is. S ez most nem feltétlenül szolgál előnyére, amikor egy multinacionális elektronikai vállalat topmenedzsmentjéből érkezett mérnök vezeti a szakterületet, akinek – legalábbis az annak idején nekem adott bemutatkozó interjún elhangzott válaszai alapján – bármilyen széles körű műveltséggel bírjon is, érthetően a maga területe felé hajlik a keze, s elsősorban inkább csak a tanárképzésben látja a humántudományok főbb értelmét.
Hasonló problémaként került elő az észszerű forrásfelhasználás miatt a társadalomtudományi alapkutatások finanszírozásának kérdése, amelyek ugyancsak nem hoznak primer hasznot a nemzetgazdaságnak. Erről eszembe jutott egy gyerekkori élményem: a családnak volt egy nagy becsben tartott számítógépe, amely játékra is kiválóan alkalmas volt. Az akkori merevlemezek kapacitása igen véges volt, az általam kedvelt játékok sora viszont végtelen. Folyamatos helyszűkével küzdöttem, hát megnéztem, mit lehet törölni a számítógépről. Egy játék mappájába belépve mindenféle kiterjesztésű és fajtájú fájlokat láttam, annyit viszont már régen tudtam, hogy az .exe kiterjesztéssel indulnak a játékok. Mi szükség hát a többire? Töröltem is nagy buzgalommal, és örvendezve láttam, hogy szépen gyűlik a szabad kapacitás. Szerintem aki valaha járt számítógép közelében, pontosan tudja, mit műveltem: a komplett programokat töröltem az indítófájlon kívül – aztán csodálkoztam, hogy nem akarnak elindulni a kedvenc játékaim. Nem kis munkával végül a lomtárból és mindenféle gyűjteményes lemezekről sikerült visszakönyörögni egy részüket.A párhuzam persze sántít itt-ott, de rávilágíthat arra, hogy nem lehet kizárólag az azonnal alkalmazhatónak tűnő dolgokra támaszkodni, mert azok sokszor csupán a jéghegy csúcsai.
De visszatérve a társadalmi nemek tanulmányához: szerény, a tudományos világ legszélső perifériájáról megfogalmazott véleményem szerint az érdekes területek és témák tudományos célú kutatása mellett esetenként valóban igen erősen érvényesülnek ideológiai indítékok – jelesül a sokadik hullámos feminizmus mozgalmi krea-túráinak lázas szorgalommal végzett, tudományos jellegű igazolása –, és bizony sokszor készülnek sorozatgyártásban a kabátok az efféle gombokhoz, a kutatás az elvárt eredményekhez, amelyeket aztán lelkesen visz a mozgalmi divatbemutatók kifutóira a haladó sajtó. Az e célra befogott varrógépek zajában pedig elvesznek az olyan fontos témák, mint a férfiak és nők közötti fizetés- és bánásmódbeli különbségek, a számos támogatás ellenére még mindig döcögő gyermekvállalási hajlandóság kérdése, az apai szerepvállalás a gyermekek felnevelésében, egyszóval mindaz, ami miatt gyakorlati haszna is van, vagy lenne az egésznek. A zaj pedig annál hangosabb, minél több, az adott területen dolgozó ifjú titán próbál rávetődni az ehhez hasonló, mára már avíttas és „kikutatott” témák helyett az elmúlt pár évtizedben osztódással szaporodó, ma éppen hetvenkétféle elismert gender kirekesztésének problémáira. S hadd védjem meg a fiatal kutatókat is egy kicsit: mindezt nagyon gyakran nem saját ideológiai meggyőződésükből, hanem a nemzetközi trendeknek való megfelelési kényszerből teszik, mivel az angolszász hegemónia alatt kifejlődött társadalomtudományos világot teljesen hidegen hagyják a közép-európaiak gondolatai, amelyek legutoljára a rendszerváltás idején, egzotikumként juthattak be nagyobb számban jegyzett folyóiratokba. Ha pedig mégis hisznek az örök, progresszív felszabadításban, az sem feltétlenül megátalkodott gonoszságukból fakad, csak éppen egy másik – szerintem nem működő – világkép általi üdvözülést szeretnének elhozni mindenki számára.
Ami a társadalmi nemek tanulmányát igazán megkülönbözteti a korábbi baloldali, emancipatorikus tudományos irányzatoktól – véleményem szerint –, az az, hogy olyan, jól definiált és közmegegyezéses alapon már a társadalomtudományok első hajtásai előtt létező kategóriák helyett, mint a rasszbeli, nemi, etnikai, társadalmi hovatartozás, önkényesen igazol és az előbbiekkel egy szintre helyez potenciálisan végtelen számú alkategóriát.A hagyományos logika szerint az egyértelmű nemi hovatartozással születettek vonzódhatnak az ellentétes nemhez, a sajátjukhoz, mindkettőhöz vagy egyikhez sem; a modernebb felfogás ezt nem kizárólagos értékekként, hanem afféle skálák végpontjaiként látja, ami még mindig valamelyest életszerű. A szubkulturális jellegű szembenállósdi valahol ott kezdődik, amikor a már „túl konzervatívnak” számító meleg és leszbikus csoportokból kiszakadnak azok, akik „nem úgy” melegek, mint a homoszexuálisok többsége, hanem. És itt következhetne egy végtelen felsorolás arról, hogy miben mások: nőnek érzik magukat, és akként is öltöznek, vagy nőnek öltöznek, de igazából nem érzik magukat nőnek, férfinak öltöző, magukat leszbikus nőnek tartó férfiak, és így tovább, a sor végtelenségig folytatható, ahogy az LMBTQIA is kiegészíthető még tetszőleges számú betűvel, miközben sok új csoport a korábbit nevezi patriarchális, heteronormatív csökevénynek, és vádolja maradisággal.
És ez véleményem szerint, bármennyire is szeretik friss és progresszív (mégis ókori kulturális gyökerekkel rendelkező) valaminek lefesteni, nem más, mint apró szubkultúrák zajos harca a többitől való különbözésért és a nagy kategóriákkal egy polcra kerülésért. Résztvevői ugyanazzal az identitásharc diktálta logikával bizonygatják saját különállóságukat, mintha a kilencvenes évek hazai sludge metál-rajongói magyarázták volna – mind a harmincan –, hogy ők mennyire mások, mint a heavy metal többi, ismertebb alműfaja, s talán még éles kritikával is illették volna a „kommersz” metálosokat. Minden frissen felfedezett, eredetieskedő zenekar első interjújában az első kérdésre kijelenti, hogy őt nem lehet beskatulyázni, mert ő másmilyen, mint a többi. Ha ma kinyitunk egy könnyűzenei lexikont, több száz féle metál alműfajról olvashatunk, és ez így is van jól, mert ez ízlésbeli, szubkulturális kérdés, amelyen többé-kevésbé minden tinédzser átesik, aztán kinövi, legfeljebb néha bele-belehallgat egykori kedvence lemezébe később is – azaz súlyának megfelelően, az identitása egyik szeleteként kezeli a dolgot. Kutatók tudományos szinten is foglalkoznak a kérdéssel – viszont ugyancsak megfelelő hierarchia alapján besorolva például a szociológia ifjúságkutatási ágának szubkultúra-kutatási paradigmája alá. De tudtommal militáns politikai mozgalom sem alakult a védelmükre, pedig ha van zenei irányzat, amely évtizedekig morális pánikot keltett, az a rockzene volt.
Persze nem tisztem senki identitását megkérdőjelezni: ha valaki a hardcore punk és a metál bizonyos elemeinek összekeverésével új műfajt alkotva eredeti és hamisítatlan sludge metálosnak érzi magát, annak öltözik, s még meg is ideologizálja a dolgot, elfogadom, hogy van ilyen szubkultúra, meg egy csomó fiatal, aki egy darabig ezt a korszakát éli, és zenekarosdit játszik apa garázsában. Ha nőnek öltözött, magukat leszbikus nőként definiáló ötvenes férfiak is elnevezik magukat valahogyan, hát az is egy szubkultúra, persze. De maradjon is az ezzel a tudattal, és ennek megfelelő reprezentációval, mind a médiában, mind a politikai és a tudományos életben.