Csendőrpertu

Mint Önnek is, Kedves Olvasó, ha nem látja szívesen otthonában a szomszédot, vagy akár a munkahelyen amúgy jól együttműködő kollégát. A megfogalmazás persze nyilván finomabb lenne, de hát a tengerentúlon mindenki oly hatékonyan fiatal, nyílt és őszinte, mi meg olyan kulturális skrupulusokkal küszködünk bő évezrede, mint a műveltség, hagyomány és kölcsönös tisztelet.

Egy valami azonban gyaníthatóan egyikünknek sem jut eszébe: előírni bárkinek, hogy az asszonya miképp kezelje a házi kasszát, a gyereke mire költse a zsebpénzét. Sőt még akkor sem szólunk, ha gyanítjuk, a haszontalan lurkó megdézsmálta a családi kekszesdobozt. Nem írjuk elő, hogy hánykor vacsorázzanak, mikor keljenek, és melyik isten előtt hajtsanak fejet.

Ez ugyanis nem tartozik ránk, nem a mi dolgunk, semmi közünk hozzá! Nem írjuk elő másoknak, hogy miképp éljenek, amíg az nem zavarja a közösséget. S közösség alatt nem csak magunkat, a saját privát érdekeinket értjük. Nem avatkozunk bele mások életébe, ha úgy tetszik, belügyeibe.

A messzi napnyugaton hihetetlenül büszkék a magántulajdonra, a magánszférára – az szent és sérthetetlen. Alkotmány, kismillió jogszabály biztosítja ezt és az amerikai ügyvédi kamara tagjainak megélhetését. Mindezek a kitűnő rendelkezések természetesen csak határon belül érvényesek. Mint ahogy más országokban is így járja: itthon a saját szabályt tartjuk be, külföldön az ottanit. Az Amerikai Egyesült Államokban azonban gyakorta úgy érzik, hogy amikor átlépik a határt, akkor már sem az otthoni, sem a fogadó ország törvénye nem érvényes. A határon túl a vadnyugat vagy vadkelet van, ahol kizárólag az erő diktál.

Az Egyesült Államok persze valószínűleg ezért az érdekelvű hajthatatlanság, jól kiszámított gazdasági és politikai gátlástalanság miatt szuperhatalom. Nem írok csendőrt, a kifejezés ebben a szókörnyezetben, ha értelmét nem is veszítette, de már meglehetősen unalmassá vált.

Azt azonban aligha lehet a kevély csendőr és megszeppenésre ítélt járókelő szóváltásánál jobban jellemezni, ahogy Washington „nevelésre ítélt” szövetségeseivel viselkedik. A budapesti amerikai ügyvivő a sármos gyarmati helytartó szerepében tetszeleg, médiahekkekre cserélve a korbácsot. A Fehér Ház szóvivője még ahhoz sem veszi a fáradságot, hogy utánanézzen, pontosan mikor is tiltottak ki magyarokat. Végezetül pedig küldenek a pesti külügynek egy olyan bizonyító levelet, amelyhez képest Karinthy legendás bizonyítványmagyarázó története jogászokkal alátámasztott mérvadó tanulságtétel.  Mire jó mindez?

Orbán Viktor tegnap a rádióban elegánsan fogalmazott: „Én nem merem vádolni az Egyesült Államokat, hogy nyers gazdasági érdekei miatt rágalmazási hadjáratot indít egy baráti ország ártatlan állampolgárai ellen.” Később persze a Déli Áramlat példáján megjegyezte: a gázvezetékre „úgy kellene tekinteni, mint a Németország által létrehozott Északi Áramlat kistestvérére: ahogy az Németország nyers gazdasági érdekei miatt valósult meg, úgy ez többek között Magyarország nyers gazdasági érdekei miatt épülne meg”. Na mármost Washington egy percig sem leplezte, hogy neki egyik vezeték sem tetszik. Berlinnel nem mert anno ujjat húzni, a „kicsik neveletlenségét” viszont nehezen viseli. Az Egyesült Államok nem adhatja fel versenyelőnyét, az olcsó energiaárakat Európával szemben. Ezért nem kell a déli vezeték, ezért nem kell Paks bővítése. A jobboldali cseh kormánnyal szemben is azért jelentek meg 2013-ban korrupciós vádak, mert bővíteni akarta atomerőművét, s az oroszok esélyesek voltak a bulira. Azóta Prágában egy hirtelen alakult üzletpárt kormányoz, atomerőműről szó sincs. S nem utolsósorban lekerült a napirendről az is, hogy a cseh pénzügyi rendszerben a nemzeti tőke legyen meghatározó.

A mostani magyar korrupcióvádas balhénál ennek fényében aligha lehetne nyersebb közvetítése a szikár gazdasági érdeknek.

Akarunk érteni ebből a „jó szóból”?

Ha ezt tesszük, ha feladjuk a Déli Áramlatot, Paks bővítését, azaz Magyarország energiabiztonságát, az olcsóbb otthoni és vállalati rezsit, nos, akkor ismét jó tanulók leszünk, lesz csiricsáré fogadás a Fehér Házban. Ha hallgatunk „sugallatukra”, és kirúgjuk az adóhatóság vezetőit, meg még akinek a nevét gyorsan odafirkantják a bizonyítékcetli aljára, akkor a magyar politikusok édes fejsimit is kapnak, hogy milyen demokraták, és mennyire kedvesek a civilszervezetekkel. A hazai „demokratikus ellenzék” is visítani fog a gyönyörtől, hiszen megteremtődik a precedens: Magyarországot csak és kizárólag azok vezethetik, akik megfelelnek az Egyesült Államok kedvesen közvetített választásának. Ez nem diktátum, ez baráti konzultáció, szövetségesi aggodalom. Amolyan nyájas csendőrpertu.

Ez az, amiből nem kérünk. S ezért nem szól már ez a történet régóta Vida Ildikóékról, mezőgazdasági áfáról és még ki tudja milyen „bűnünkről”.

Ez a függetlenségünkről szól.