Családunk, Európa

Családbarát európai politikára van szükség, a vastörvény ugyanis az, hogy ha az európai közösség nem tudja magát saját erejéből fenntartani, hanem mástól várja a segítséget, akkor előbb utóbb megfizeti az árát.

Ezt Orbán Viktor miniszterelnök mondta a Budapesten jelenleg is zajló családügyi konferencián. Tegnap reggel a köztévében Rétvári Bence, az Emmi parlamenti államtitkára még azt is hozzátette, hogy Magyarország a családok támogatásával akarja kezelni a demográfiai problémákat, nem pedig azzal a veszélyes gyakorlattal, hogy húszas-harmincas éveiben járó férfiakat hív meg a kontinensre.

Orbán Viktor növekvő európai rajongótábora ünnepelte az interneten ezeket a mondatokat, mondván, végre valaki normálisan beszél, végre valaki kimondja, amit ők is gondolnak. Európában és Magyarországon is nagyon sokan vannak, akik minden liberális médiatúlsúly és ellentétes irányba mutató propaganda ellenére makacsul hisznek abban, hogy a társadalom alapegységét jelentő családot támogatni kell. Sőt elég sokan hajlamosak arra, hogy némi részrehajlást érezzenek saját nemzetük vagy legalábbis Európa családjai iránt.

Persze nem csak ilyen reakciók érkeztek Orbán Viktor beszédére. Sokak szerint igenis a bevándorlás oldja meg Európa demográfiai problémáit, hiszen mi sem egyszerűbb ennél: mi elöregedünk, ők meg fiatalok, hát engedjük ide őket, hadd alapítsanak itt családot, vagy hozzák magukkal a meglévőt.

Azok, akik szerint Európát a bevándorlás fogja megmenteni, egészen egyszerűen nem értik, miért mondta azt Orbán Viktor, amit. Részükről itt már nem is felháborodásról van szó, hanem a tökéletes értetlenségről: miért baj az, ha nem magyar családok vannak Magyarországon, hanem mondjuk afgánok? Hát darab-darab, nem?

Nem értik, miért mondja azt Orbán Viktor, hogy szeretné Magyarországot magyarnak megtartani. Az európai nemzetállamok nemzeti jellegének megőrzéséről szóló érvek alapvetően kulturálisak. Nyugaton nem divat arról beszélni, amiről a magyar kormánypárti politikusok beszélnek, hogy Európa egy keresztény kontinens, és Európában azok is keresztények, kulturálisan legalábbis, akik nem hívők.

Ez a kulturális kereszténység pedig azt a közös kultúrkört jelenti, amelyet mi természetesnek veszünk Európában. Ezt a gondolatot viszik tovább az identitásunk erősítésére vonatkozó magyar kormánypárti nyilatkozatok is, hiszen, ha meg sem tudjuk fogalmazni az identitásunkat, a kultúránkat, akkor hogyan akarunk másokat abba integrálni? Hogyan akarjuk, ha kell, megvédeni az identitásunkat?

Nem véletlenül beszélünk vallásról, kultúráról, civilizációs különbségekről a migrációval kapcsolatban. Az európai közbeszéd nagyon közel van ahhoz, hogy vékony jégre lépjen. A fősodorról beszélek, ne legyenek illúzióink, a közösségi médiában, a cikkek kommentszekcióiban már régen nem kultúráról, hanem etnikumokról van szó.

Mielőtt elkezdenénk gyanakodva méregetni egymást a buszon, hogy ki a szalonrasszista, és ki az, aki már tényleg csak arra vár, hogy Kalasnyikovot adjanak a kezébe, álljunk meg egy pillanatra. Az emberek túlnyomó többségének semmi baja nincsen más, távoli népek képviselőivel, legfeljebb nem szeretnék, hogy nagy tömegben letelepedjenek az országukban és – ez sem példátlan, ugye – saját szabályaik szerint éljenek, akkor is, ha az ellentétes a többségi társadalom szabályaival.

A probléma ott kezdődik, hogy az átlagpolgár ösztönös ellenérzéseit a más kultúrába tartozó tömegek beáramlásával szemben nem tudja úgy megfogalmazni, hogy ne ütközzön a politikai korrektség falaiba, ne találja szembe magát súlyos vádakkal. Az átlagpolgár kocsmai vitákba, közösségi médiás kommentharcokba szorul, ahol a legvadabb kirohanásaira is talál támogatót, radikalizálódása azonban veszélyes irányba vezet. A nyugati liberális ideológiát hirdető kisebbség egyre dühösebb többséggel találja szembe magát, a politikai korrektség terrorja pedig nem ismeri el a normális többséget, szélsőségbe taszítja, mert a normalitást eleve tagadja.

Az európai közbeszédben régen nem jobb és baloldalról van szó, sőt, gyakorlatilag minden más téma háttérbe szorul az egyre mélyebb liberális kontra nem liberális törésvonal mögött.

Itt kerülnek elő a családügyi konferencián a miniszterelnök által kedvesnek, fontosnak, de másodlagosnak nevezett témák, a gendervita és a melegházasság. Eléggé biztos vagyok abban, hogy az emberek túlnyomó többségét ezek a témák teljesen hidegen hagyják a hétköznapokban, azonban ha napi szinten az arcukba tolják, akkor bizony idegesek lesznek és védekezni fognak. Azokban az országokban, ahol sokak számára a napi megélhetés jelenti a fő problémát, ott bizony eléggé irritálóan hat, ha valakinek a melegházasság a legnagyobb gondja.

Ilyen országból pedig egyre több lesz, többek között a bevándorlás fogja például megtörni a skandináv jóléti államokat is. Megjegyzem, miközben Szlovénia épp összeroppanni készül a folyamatos emberáramlás miatt, a ljubljanai parlament a napokban jelentette be, hogy december huszadikára írják ki a melegházasságról szóló népszavazást. Sírjunk vagy nevessünk?

Az európai társadalmak alapjait a családok jelentik, akármilyen erők is zilálják szét őket. A családok támogatása része a közös európai hagyományok, civilizációs alapok megfogalmazásának és megerősítésének. A nyugati liberálisok eszmei fejlődésükben már eljutottak az „ugyan mégis mi az az európai civilizáció” teljes nihilizmusáig, a legalább ennyire terméketlen düh helyett ezért inkább hagyjuk egy kicsit szóhoz jutni a bennünk, köztünk élő tradicionalistákat. Az egyensúlyhoz ugyanis ellensúly is kell.