Vélemény és vita
Csak vér, veríték és Merkel
Immár látható Merkel alternatívája egy kopasz, szemüveges, szakállas és nem különösebben intelligens férfiú képében
A hét elején Münchenben hivatalossá vált, amit már korábban is biztosra lehetett venni: az idei németországi parlamenti választáson ismét Angela Merkel lesz a két keresztény-konzervatív uniópárt, a CDU és a CSU közös kancellárjelöltje. A sors fintora, hogy azon a napon, amikor ezt bejelentették, hozták nyilvánosságra, hogy – több mint hat év után először – megelőzte a szociáldemokrata párt (SPD) a CDU/CSU szövetséget a pártok népszerűségi versenyében. A felmérést végző Insa közvélemény-kutató intézet vezetője szerint Németországban megjelent a „váltóhangulat”, és Martin Schulz szociáldemokrata kancellárjelölti színre lépésével teljesen nyitottá vált a szeptemberi Bundestag-választás kimenetele. Egyes szakértők már azt vizionálják, hogy a szociáldemokraták és Schulz népszerűségének hirtelen – és váratlan – megugrása következtében egyre kevésbé zárható ki egy baloldali koalíció lehetősége a parlamenti választás eredményeként. Az Insa felmérése szerint most vasárnap az SPD 31 százalékot kapna, a Baloldal (Die Linke) tízet, a Zöldek (Die Grünen) pedig hetet, vagyis a három baloldali párt együttes támogatottsága megközelíti a bűvös ötven százalékot. A CDU/CSU már csak 30 százalékot érne el, míg korábbi szövetségese, a szabad demokraták (FDP) öt-hat százalék körül vannak, a CDU/CSU-tól jobbra álló Alternatíva Németországnak (AfD) támogatottsága pedig 11–13 százalék körül ingadozik.
Vagyis a három cikluson át a vezető politikai erőt jelentő, a centrális erőteret betöltő keresztény uniópártok s személy szerint Angela Merkel kancellár is bajban van; ez idő szerint korántsem biztos, hogy – nagy elődjéhez és mesteréhez, Helmut Kohlhoz hasonlóan – ő is négy cikluson, tizenhat éven át vezetheti Németországot. Persze szeptember végéig még sok víz lefolyik a Dunán, a Rajnán, a Weseren és az Elbán, s könnyen megismétlődhet a négy évvel ezelőtti helyzet, amikor a szociáldemokraták Peer Steinbrück volt szövetségi pénzügyminisztert tették meg kancellárjelöltnek, s akkor is meglódult az SPD támogatottsága. A 2013. szeptemberi választáson azonban végül a szavazatok 25,7 százalékával egyik legrosszabb eredményüket érték el a szociáldemokraták, de szerencséjükre a liberális FDP nem jutott be a Bundestagba, így velük kényszerült (nagy)koalíciót kötni a CDU/CSU. Ez a forgatókönyv az idén is megvalósulhat, a jobbközép–balközép nagykoalíciós kormányzás akár újabb négy évig folytatódhat, amennyiben a három baloldali párt együtt nem szerzi meg az abszolút többséget. Nem véletlenül hangsúlyozta hétfőn Horst Seehofer bajor miniszterelnök, a CSU elnöke, Merkellel együtt azért küzdenek, hogy a CDU/CSU pártszövetség Németország első számú politikai erejeként folytathassa a kormányzást, és megakadályozza a baloldali pártok esetleges szövetségének hatalomra jutását.
Seehofer ugyanakkor azt is kijelentette, hogy pártja a szeptemberi választás után csak akkor vállal ismét kormányzati felelősséget, ha a kormányprogramba bekerül a CSU régi követelése: az évi 200 ezer fős menekültbefogadási felső határ rögzítése, amiről viszont Merkel és a CDU vezetése hallani, illetve beszélni sem akar. A két párt belügyi szakértői kidolgozták ugyan az úgynevezett lélegző határ koncepcióját – amelynek értelmében az évente befogadható menekültek maximumát évente felülvizsgálnák, ahhoz igazítva, hogy mennyi menekült érkezik –, ez azonban egyik pártvezetőnek sem felelt meg. Így viszont kérdéses, hogy miközben Merkel ígérete szerint a CDU/CSU pártszövetség – még ezután megalkotandó – közös választási programjával „valamennyi választónak ajánlatot tesz”, mennyire tudják az uniópártok az egység látszatát fenntartani a német választók előtt, ha a német társadalmat leginkább nyugtalanító kérdésben változatlanul nem állnak közös nevezőn. Ugyanis a német őshonos lakosság egyre nagyobb hányada érzi és véli úgy, hogy a migránsok okozta társadalmi feszültségek veszélyeztetik a közbiztonságot, a társadalmi jólétet és a gazdasági helyzetet. Bár a hivatalos statisztikák szerint tavaly csupán harmadannyi menedékkérő érkezett Németországba, mint egy évvel korábban, figyelmeztető jel, hogy az ország lakossága évek óta kizárólag a bevándorlásnak köszönhetően emelkedik, ugyanis a német nők nem szülnek annyi gyermeket, amennyi a német népesség szinten tartásához elegendő volna. Németországban már húsz százalék fölé emelkedett az úgynevezett migrációs hátterű lakosság aránya, s arányuk a tizennyolc éven aluliak körében 33, az öt éven aluliak körében pedig 36 százalékos. A demográfiai trendek azt mutatják, hogy ha a német kormány nem állítja le a bevándorlást, és nem küldi haza a szociokulturális s gazdasági integrációra részben nem képes, részben nem hajlandó muszlim migránsok tömegeit, Németország már nem sokáig marad német ország.
Mégis, mindezek ellenére – vagy éppen ezért – a magyaroknak (és a lengyeleknek, cseheknek, szlovákoknak stb.) az az elemi érdeke, hogy a szeptemberi németországi választás után ne Martin Schulznak, hanem Angela Merkelnek hívják a következő német kancellárt. Nem véletlenül nyilatkozta kedden, Merkel varsói látogatására időzítve a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak Jaroslaw Kaczynski, a kormányzó lengyel Jog és Igazságosság (PiS) párt elnöke: Martin Schulz színre lépése még inkább világossá teszi, hogy „nekünk Merkel asszony a legjobb”. Szerinte Schulz „hírhedt az önuralom hiányáról, a támadásairól, üvöltözéséről”, Angela Merkel, a jobbközép CDU/CSU pártszövetség kancellárjelöltje viszont „soha nem tett olyan lengyelellenes kijelentéseket”, mint a baloldali kancellárjelölt – mondta Kaczynski. Mi magyarok hasonlóan rossz tapasztalatokat szereztünk az Európai Parlament elnökeként egyszerre naivan és erőszakosan – nemegyszer primitív, útszéli stílusban – politizáló demagóg szociáldemokratáról, aki rendszeresen bírálta a német és az európai polgárok biztonságát védő magyar kormányt, s akit nem alaptalanul nevezett Szijjártó Péter a minap a múlt emberének, „aki azt a politikát képviseli, amely a jelen problémáit okozta” Európában.
Lehet, hogy Angela Merkel sem igazán a jövő embere, de – ismerve a németországi politikai realitásokat és kínálatot – komolyan vehetjük Orbán Viktor félig viccesnek szánt korábbi kijelentését, miszerint „a magyar alkotmány első cikkelye úgy hangzik, a német kancellár asszony mindig mindent jól csinál”. Ehhez a szentenciához tavaly februárban a Bild című német lapnak adott adott interjújában hozzátette: ennek ellenére nem kell mindenben utánoznunk a németeket. „A német menekültpolitikának van alternatívája, de Merkel asszonyét nem látom.” Nos, immár látható Angela Merkel alternatívája egy kopasz, szemüveges, szakállas, és – bár az 1930-as évek demagóg kancellárjához hasonlóan ő is nagyon hatásosan tud szónokolni, de – nem különösebben intelligens férfiú képében. Ha az ő harca végződne győzelemmel szeptemberben, az nemcsak Németország, de egész Európa szempontjából is új kockázatokat és veszélyeket – Churchillt idézve: csak vért, verítéket és könnyeket – jelentene. Ezért mondják sokan, hogy akkor inkább maradjon Merkel, aki ha az idő kerekét nem is tudja (mint tavaly mondta) „sok-sok évvel” visszaforgatni, de talán megérti végre az idők szavát és végrehajtja a józan ész követelte fordulatot a német bevándorlási és biztonságpolitikában.
Vagyis a három cikluson át a vezető politikai erőt jelentő, a centrális erőteret betöltő keresztény uniópártok s személy szerint Angela Merkel kancellár is bajban van; ez idő szerint korántsem biztos, hogy – nagy elődjéhez és mesteréhez, Helmut Kohlhoz hasonlóan – ő is négy cikluson, tizenhat éven át vezetheti Németországot. Persze szeptember végéig még sok víz lefolyik a Dunán, a Rajnán, a Weseren és az Elbán, s könnyen megismétlődhet a négy évvel ezelőtti helyzet, amikor a szociáldemokraták Peer Steinbrück volt szövetségi pénzügyminisztert tették meg kancellárjelöltnek, s akkor is meglódult az SPD támogatottsága. A 2013. szeptemberi választáson azonban végül a szavazatok 25,7 százalékával egyik legrosszabb eredményüket érték el a szociáldemokraták, de szerencséjükre a liberális FDP nem jutott be a Bundestagba, így velük kényszerült (nagy)koalíciót kötni a CDU/CSU. Ez a forgatókönyv az idén is megvalósulhat, a jobbközép–balközép nagykoalíciós kormányzás akár újabb négy évig folytatódhat, amennyiben a három baloldali párt együtt nem szerzi meg az abszolút többséget. Nem véletlenül hangsúlyozta hétfőn Horst Seehofer bajor miniszterelnök, a CSU elnöke, Merkellel együtt azért küzdenek, hogy a CDU/CSU pártszövetség Németország első számú politikai erejeként folytathassa a kormányzást, és megakadályozza a baloldali pártok esetleges szövetségének hatalomra jutását.
Seehofer ugyanakkor azt is kijelentette, hogy pártja a szeptemberi választás után csak akkor vállal ismét kormányzati felelősséget, ha a kormányprogramba bekerül a CSU régi követelése: az évi 200 ezer fős menekültbefogadási felső határ rögzítése, amiről viszont Merkel és a CDU vezetése hallani, illetve beszélni sem akar. A két párt belügyi szakértői kidolgozták ugyan az úgynevezett lélegző határ koncepcióját – amelynek értelmében az évente befogadható menekültek maximumát évente felülvizsgálnák, ahhoz igazítva, hogy mennyi menekült érkezik –, ez azonban egyik pártvezetőnek sem felelt meg. Így viszont kérdéses, hogy miközben Merkel ígérete szerint a CDU/CSU pártszövetség – még ezután megalkotandó – közös választási programjával „valamennyi választónak ajánlatot tesz”, mennyire tudják az uniópártok az egység látszatát fenntartani a német választók előtt, ha a német társadalmat leginkább nyugtalanító kérdésben változatlanul nem állnak közös nevezőn. Ugyanis a német őshonos lakosság egyre nagyobb hányada érzi és véli úgy, hogy a migránsok okozta társadalmi feszültségek veszélyeztetik a közbiztonságot, a társadalmi jólétet és a gazdasági helyzetet. Bár a hivatalos statisztikák szerint tavaly csupán harmadannyi menedékkérő érkezett Németországba, mint egy évvel korábban, figyelmeztető jel, hogy az ország lakossága évek óta kizárólag a bevándorlásnak köszönhetően emelkedik, ugyanis a német nők nem szülnek annyi gyermeket, amennyi a német népesség szinten tartásához elegendő volna. Németországban már húsz százalék fölé emelkedett az úgynevezett migrációs hátterű lakosság aránya, s arányuk a tizennyolc éven aluliak körében 33, az öt éven aluliak körében pedig 36 százalékos. A demográfiai trendek azt mutatják, hogy ha a német kormány nem állítja le a bevándorlást, és nem küldi haza a szociokulturális s gazdasági integrációra részben nem képes, részben nem hajlandó muszlim migránsok tömegeit, Németország már nem sokáig marad német ország.
Mégis, mindezek ellenére – vagy éppen ezért – a magyaroknak (és a lengyeleknek, cseheknek, szlovákoknak stb.) az az elemi érdeke, hogy a szeptemberi németországi választás után ne Martin Schulznak, hanem Angela Merkelnek hívják a következő német kancellárt. Nem véletlenül nyilatkozta kedden, Merkel varsói látogatására időzítve a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak Jaroslaw Kaczynski, a kormányzó lengyel Jog és Igazságosság (PiS) párt elnöke: Martin Schulz színre lépése még inkább világossá teszi, hogy „nekünk Merkel asszony a legjobb”. Szerinte Schulz „hírhedt az önuralom hiányáról, a támadásairól, üvöltözéséről”, Angela Merkel, a jobbközép CDU/CSU pártszövetség kancellárjelöltje viszont „soha nem tett olyan lengyelellenes kijelentéseket”, mint a baloldali kancellárjelölt – mondta Kaczynski. Mi magyarok hasonlóan rossz tapasztalatokat szereztünk az Európai Parlament elnökeként egyszerre naivan és erőszakosan – nemegyszer primitív, útszéli stílusban – politizáló demagóg szociáldemokratáról, aki rendszeresen bírálta a német és az európai polgárok biztonságát védő magyar kormányt, s akit nem alaptalanul nevezett Szijjártó Péter a minap a múlt emberének, „aki azt a politikát képviseli, amely a jelen problémáit okozta” Európában.
Lehet, hogy Angela Merkel sem igazán a jövő embere, de – ismerve a németországi politikai realitásokat és kínálatot – komolyan vehetjük Orbán Viktor félig viccesnek szánt korábbi kijelentését, miszerint „a magyar alkotmány első cikkelye úgy hangzik, a német kancellár asszony mindig mindent jól csinál”. Ehhez a szentenciához tavaly februárban a Bild című német lapnak adott adott interjújában hozzátette: ennek ellenére nem kell mindenben utánoznunk a németeket. „A német menekültpolitikának van alternatívája, de Merkel asszonyét nem látom.” Nos, immár látható Angela Merkel alternatívája egy kopasz, szemüveges, szakállas, és – bár az 1930-as évek demagóg kancellárjához hasonlóan ő is nagyon hatásosan tud szónokolni, de – nem különösebben intelligens férfiú képében. Ha az ő harca végződne győzelemmel szeptemberben, az nemcsak Németország, de egész Európa szempontjából is új kockázatokat és veszélyeket – Churchillt idézve: csak vért, verítéket és könnyeket – jelentene. Ezért mondják sokan, hogy akkor inkább maradjon Merkel, aki ha az idő kerekét nem is tudja (mint tavaly mondta) „sok-sok évvel” visszaforgatni, de talán megérti végre az idők szavát és végrehajtja a józan ész követelte fordulatot a német bevándorlási és biztonságpolitikában.