Csak semmi páneurópai pánik

Pekingben Hszi Csin-ping és Phenjanban Kim Dzsongun ugyanúgy várta Vlagyimir Putyin és Donald Trump találkozójának eredményét, mint Angela Merkel, Emmanuel Macron vagy éppen a visegrádi országokban Orbán Viktor és Mateusz Morawiecki. Az amerikai elnök azzal a Putyinnal találkozott, akit nem sokkal korábban gyakorlatilag azzal vádolt az Északi Áramlat kapcsán, hogy „foglyul ejti” Németországot. Ugyanakkor a hét végén Trump az Európai Uniót is ellenfélnek nevezte, ami az orosz elnökkel folytatott találkozója előtt nem csökkentette az európai országok aggodalmait. Donald Tusk egyenesen azzal vádolta meg Trumpot, hogy „fake news”-t, azaz hamis híreket terjeszt az EU és az Egyesült Államok viszonyáról.

Trump másfél év után ült le kétoldalú tárgyalásra azon ország elnökével, amely az elmúlt évszázadban Európa és Észak-Amerika mumusa volt, és ez aggodalommal tölti el Európa több nemzetét: a lengyeleket és a balti államokat azért, mert áldozták már fel őket a nagyhatalmi politika oltárán, Németországot azért, mert számára az a tökéletes, ha Moszkva és Washington egymással nem beszél sokat, de Berlin mindkettővel jó viszonyt ápol, Franciaországnak és az Egyesült Királyságnak pedig szintén van oka aggodalomra egy esetleg orosz–amerikai közeledés miatt, különös tekintettel a Brexitre.

Ugyanakkor az Egyesült Államoknak éppen Oroszországgal és Kínával szemben nagyon fontos, hogy fenntartsa Európával a jó viszonyt. Ahogy Keleten Dél-Korea és Japán, úgy Nyugaton az európai kontinens Washington „hídfőállása” Eurázsiában. Zbigniew Brzezinski A nagy sakktábla című könyvében húsz évvel ezelőtt megírta, hogy az Egyesült Államok dilemmája Európa kapcsán az: vajon egy egységes, erős szövetséges a jobb, akivel megoszthatja a világhatalmat és az ezzel járó felelősséget, vagy sok csatlós, akik nem jelentenek veszélyt az amerikai hegemóniára?

Az az érdekes Trump Európa-politikájában, hogy miközben számon kéri a kontinensen található szövetségeseit, hogy nem vállalnak annyi részt a közös költségekből és feladatokból, mint az Egyesült Államok, a Brexitnek tapsol, és az unió fellazításán dolgozik. Mindezt úgy, hogy az európaiak ne ellenkezzenek semmilyen elképzelésével, és ne kérdőjelezzék meg az ő vezető szerepét, de közben elvárná, hogy a terhek viselésében nagyhatalomként viselkedjenek. Persze Trump valószínűleg más irányból jutott ezekre az eredményekre, de ha csak a gazdasági kérdések felől nézi a világot, akkor bizonyos szempontból leül egy padra Karl Marx mellé, és abból semmi jó nem sülhet ki.

Ugyanakkor ez látható a Putyinnal folytatott tárgyalás kapcsán is: Trump számára az Északi Áramlat gázvezeték ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb kérdés, mint Szíria, a Krím vagy Korea. Az amerikai gazdaság számára Oroszország legfeljebb az európai energiaellátás területén számít versenytársnak, nem véletlen, hogy Trumpnak Pekinggel több gondja van, mint Moszkvával. Egyértelmű, hogy Trump jobb viszonyt akar kiépíteni Oroszországgal, de e mögé nem kell feltétlenül nagy dolgokat látni, annyi is lehet az oka, hogy ne lökje Moszkvát Peking karjaiba.

Attól azonban nem kell tartani, hogy az amerikai elnök egyszerűen „lecserélné” az Európai Uniót Oroszországra, egy nagyon egyszerű oknál fogva: Amerikának ez nem áll érdekében. Eddig Donald Trump akármilyen megrökönyödést keltő kijelentéseket tett, végül azt cselekedte, amit ő és az általa kiválasztott tanácsadók a legjobbnak gondoltak az amerikai népnek, az pedig számukra sem lehet kérdés, hogy Európa nem csak földrajzilag van közelebb Washingtonhoz, mint Moszkva.