A Keleti pályaudvar előtt egymás hegyén-hátán állnak a külföldi közvetítőkocsik, itt tobzódik a nemzetközi média fele, a térségbeli tudósítókat is alighanem mind odarendelték a nyolcadik kerületbe. Akinek nincs saját tudósítója, az mások tudósítóit és az angolul beszélő magyar újságírókat ostromolja. Tudjuk, milyen anyagot kell hazaküldeni, nyugati nézőt borzongató keleti valóságot, zord rendőrt és megszeppent gyereket, szabadságot és Németországot kiáltó, hisztérikusságában is szimpatikus menekültet. A show-t mindenki megkapja, a tüntető migráns, ha a jogállam koncepcióját nem is teljesen, de a nyugati médiát már tökéletesen érti. A civilszervezet sajtótájékoztatója alatt, idézem az Indexet, „menekült gyerekek egy csoportja spontán tüntetésbe kezdett” angol feliratos papírtálcákkal. „Nem akarunk Magyarországon maradni”, „Biztonságban akarok élni”, mutatják a kisgyerekek, szarkazmus nélkül a szívem szakad meg értük, ahogy egyszerre áldozatok és show-elemek.
A magyar kormány rossz és rossz közül választhat, vagy a média démonizálja, vagy az uniós jog megszegésének következményeivel kell szembenéznie. Ha beengedjük a migránsokat, az a baj, ha nem, az a baj. Ha továbbengedjük őket, az a baj, ha nem, az a baj. Patthelyzet van, amit nem Budapest tud feloldani. A bennszülöttek pedig egymásnak feszülnek, a vita minden aspektusát áthatja a belpolitika.
Persze nem vagyunk egyedül: a Spiegel a társadalom „menekülteufóriájáról” cikkezik, miközben tüntetnek és gyújtogatnak. Egy osztrák tudósító jogvédők szavajárását átvéve „reményvonatokat” emleget, miközben honfitársainak növekvő része „civil megszállóknak” titulálja a menedékkérőket. Mikor szakad el a cérna? És akik Európa sorsáról döntenek, vajon meg akarják azt várni?